A karácsonyfa története

     Mikor útnak indultam, arra gondoltam, majd egy gyönyörű, frissen vágott, zöld fenyőfával megyek haza, hogy a Szeretet ünnepét mi is díszes karácsonyfával köszönthessük. Háromnapi járásra voltam már az otthonunktól, mikor váratlanul hóvihar kerekedett, ráadásul jeges szelet is hozott magával. A szél keverte a havat, és szemem, szám mind telefújta. Elbújni nem igazán tudtam, így lekuporodtam egy fa tövébe, hogy ott átvészeljem a vihart. De a vihar nem akart csendesedni. Egyre erősebben tombolt. Tudtam, baj lehet belőle, ha nem áll el hamarosan.

     Az égbolt sötétszürkén borult a táj fölé. Amint néztem, tudtam, egyhamar nem lesz itt békesség. Közben tagjaim egyre jobban fáztak. Nagyon hideg lett a levegő! Gondoltam, mégiscsak útnak kéne indulni, mert itt biztos megfagyok. Felálltam, de a szél oly erővel támadt rám, épp csak fel nem döntött, hogy jobbnak láttam visszakucorodni a fa tövébe.

Amennyire csak tudtam, összegömbölyödtem, kucsmámat az arcomba húztam. Bekecsem sokáig tartotta a meleget, és ellen állt a szélnek, nedvességnek. De vajon képes-e kitartani végig?

     Eljött az este. A szürke égbolt még sötétebbé vált, és a csillagok sem ragyogtak odafent. Már nem éreztem a lábaimat, hiába igyekeztem mozgatni az izmaimat, hogy fenn tartsam a vérkeringést. A jeges hideg a csontomig hatolt. Szempilláimra kiült a dér, szájam környéke fájdalmassá vált. Nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam. Szívem mintha kővé vált volna, a vér is megszűnt csordogálni ereimben.

     Egyszerre nagy békesség lett úrrá rajtam. A lélegzetem is lassúvá vált, mikor a sötétségből egy fénygolyó libbent felém. Arra gondoltam, káprázik a szemem. De a gömb közelebb jött. Egyre közelebb, és közelebb. Mikor egészen előttem volt szétterült és körbefogta a fagyos testem. Szemeim maguktól lecsukódtak. Mély álomba merültem.

   Tudattalan állapotomban a képzelet játékszere lettem. Láttam magam, boldogságtól ragyogó arccal, amikor újszülött csecsemőnket a kezemben tartottam, majd láttam az esküvőnket. Milyen fiatalok voltunk! Majd láttam, amint vásott gyerekként, testvéreimmel az udvaron kergetjük a tyúkokat. Szegény anyánk! Hányszor szaladt a sodrófával utánunk! Majd hallottam a sírásomat, amikor megszülettem. Emlékszem. Fáztam!

     Hirtelen egy madár rikoltó hangját hallottam! Szemeim kipattantak, mint akit váratlan ütés ért! Körbenéztem, és megdöbbenve láttam, hogy a fénynyaláb még mindig átölel, és testemet melegen tartja. A lábaim mozogtak, csontjaim már nem fáztak. A vér ismét csordogált az ereimben, és szívem ritmusosan dobogott. A halántékomban éreztem lüktetését.  

     Mozdulataim, vagy az elállt vihar hatására a fény, ami körbeölelt egész éjszaka, ismét golyóvá lett. Néhány másodpercig előttem libegett, nem sietett, s én megbabonázva néztem, és mintha egy pillanatra láttam volna egy angyalt. Egy angyalt, aki a gömbből rám nézett és mosolygott, de szólni nem szólt hozzám. Én még is tudtam. Az Őrangyalom!

     Lassan feltápászkodtam, lesepertem magamról a maradék havat, és szerencsésen megúszva ezt a téli kalandot, sietősen indultam haza a kis fenyővel.

    - Így történt, ha mondom! Ne nevessetek! Pontosan így! Jó apátok is megmondhatja, hisz neki is elmeséltem annak idején! - pödörtem meg bajuszom, és a mesélést befejezvén, megtömtem a pipámat.

   - No! Menjetek végre játszani! – legyintettem a hitetlenkedő unokáim felé, akik kacarászva, súgva-búgva vették birtokukba a díszes fenyőfa alól az ajándékokat, közben néha kuncogva felém sandítottak.

                                                                                                    (Szabó Gitta: 2006-12-18)