Végérvényesen itt az ősz! – néztek ki az utasok a vonat ablakából.

A fák kopasz ágaikkal nyújtóztak a hűvös novemberi reggelen. A levegőt alig átlátható sűrű, nehéz, szürkés-fehér köd uralta. Gőgösen pöffeszkedett s befedte fátylával még az eget is. Fennhéjázó mozdulattal a felkelő Nap elé lebbentette fátylát, ezzel elhalványítva annak még gyenge fényét.

            Az éjszaka gonosz árnya, súlyos párával telített uszálya szinte mozdulatlanul állt, vigyázva, hogy az ég királynője erőre ne kaphasson, mert bizony, akkor neki vissza kell vonulnia. Ám a trónbitorlót elvakította saját gőgje, elegáns szürkesége, s elfeledte, hogy a királynőnek senki nem mondhat ellent.

            A Nap szolgálatában álló lágy szellő fújta, kavarta, űzte a szürkeséget. Mely egyre vékonyabbá vált. Mikor már elég vékony volt, a szellő munkáját végezve tért nyugovóra, utat engedve úrnőjének, a Napnak, amely immár könnyedén átsütötte a köd fátyolfoszlányát.

            A jajveszékelő gonosz árny hiába szorította össze fogait, s ragaszkodott a párával teli súlyosságához, többé nem volt menekvés.

            Az idő haladtával a Nap egyre magasabban járta égi útját, és mind erősebben, világosabban, melegebben küldte szeretettel teli sugarait a Földre, így törve meg végleg a gonoszt, a sötétség lovagját, aki szégyenszemre elillant, udvarnépével együtt, hiszen a szeretetnek ő sem tudott ellenállni.

            Mire a vonat célba ért, és az utasok leszálltak róla, nyoma sem volt már az elemek harcának. Senki sem sejtette milyen keményen állt ellen a köd a meleg napsugaraknak. Az utasok csak mélyen beszippantották a friss langyos levegőt. Tüdejüket megtöltötték oxigén dús levegővel, ami átjárta egész testüket. Felfrissültek az utazás, okozta pilledtségből. Egy pillanatra megálltak, majd frissen, üdén mentek tovább.

                                     (Szabó Gitta: 2006. november 24.)