Az első nap

Az anya könnyes szemekkel intett búcsút fiacskájának, aki egy őszi reggelen iskolatáskával a hátán, elindult a nagy ismeretlenbe.

Reggel volt, kissé hűvös, enyhe szél is fújdogált. Kíváncsi volt arra, hogy a kis emberke mennyire jegyezte meg, édesanyja intő szavait: - Vigyázz kincsem magadra, mindig gombold be kabátkádat, nehogy megfázz a hűvös reggeli időben.

            De fújhatott a szél, incselkedhetett a gyermekkel, kócolta szöszke haját, belefúj a szemébe – na csak egy picikét -, fütyült a fülébe, mind hiába. Bizony a gyermek szót fogadott a mamájának! A szél fel is hagyott a fújással, a gyermek úgyis beért már az iskolába. Visszavonult, és hagyta, hadd bontsa ki a Nap a sugarait, és a napfény hadd világítson be az osztályterembe, ahol a szél úrfi reggeli játszótársa izgatottan, csodálkozó szemekkel meredt a tanító nénire.

            A tanító néni nagyon okos! – gondolta magában a fiúcska. – Majd ha nagy leszek, én is ilyen okos leszek – fűzte gondolatait lázasan tovább.

E közben azt hallotta, hogy névsor szerint – amiről még nem tudta, hogy milyen is lehet -, hogy megismerjék egymást az osztálytársak, egyenként álljanak fel, és mondják meg a nevüket. De jó hangosan ám, hogy a többiek mind hallhassák, és tudják majd, hogyan szólítsák majd.

A névsor olvasásában a tanító néni az ő nevéhez ért, és mivel mindig szólt, hogy melyik gyermek következik, ezért mos éppen Ő rá mutatott.

A fiúcska idegesen, remegő lábakkal igyekezett felállni. Annyira zavarban volt, hogy ingecskéje egyik gombja beakadt a pad szélébe. Rémültem kezdett küzdeni a paddal és a gombbal. Arca lángvörös volt a szégyentől, hogy ilyen ügyetlen az első nap.

Sehogy sem akart sikerülni kiszabadítania magát a pad fogságából. Úgy érezte már nagyon rég, hadakozik a paddal, és egyre jobban égett az arca. Már az összes gyerek őt nézte,

és imitt-amott halk kuncogások is hallhatók voltak.

A tanító néni nyugodtan beszélt a gyerekekhez: - Tudjátok ez csúnya dolog ám, hogy kinevetitek a társatokat, akinek segítségre van szüksége. Gondoljátok csak azt, hogy ti magatok vagytok, aki ilyen bajba került. Jól esne nektek, ha nevetnének rajtatok? - és amíg beszélt egyre közelebb ért a bajba jutott gyermekhez.

Ettől a kisfiú még idegesebb lett. Abbahagyta a küzdést, kissé fél oldalra hajolva állt, teljesen megsemmisülve, hogy most már mindenki butának és ügyetlennek fogja tartani. Még a tanító néni is.  Könnyes szemecskéivel nézte a tanító néni barátságosan mosolygó arcát. Most, hogy ilyen közel volt hozzá, kicsi szíve nagyot dobbant. – De jó lenne hozzá bújni, mint anyuhoz, ha baj van!

- Na mutasd! – mondta a tanító néni. – Lássuk csak! Ez a pad minden évben megtréfál egy gyermeket, de nem hagyjuk ám, hogy sokáig garázdálkodjon. Megmutatjuk neki ki az erősebb! – és a fiúcska kezét megfogva, együttesen fosztották meg a padot a fogságul ejtett gombtól. Végre a fiúcska kiegyenesedhetett, arcáról a pír is elszállt. Kihúzta magát, és hálásan nézett a tanító nénire: - Mégis csak ilyen okos leszek! – gondolta.

A Tanító néni megkérte őt, hogy jó hangosan mondja meg a nevét a gyerekeknek. A fiúcska megint elvörösödött, mert félt attól, hogy a neve miatt kinevetik majd megint. De muszáj volt bemutatkozni, hiszen a csengő is megszólalt, jelezve az óra végét.

A gyerekek nem mozdultak. Csendben voltak, és ő rá figyeltek. A fiúcska felemelte a fejét, és azt mondta: - Négylevelű Mátyás vagyok.

            - Nagyon szépen mutatkoztál be! – dicsérte meg a tanító néni. – Látjátok? Így kell, ilyen szépen, érthetően beszélni, mint ahogy Matyi tette. Ezután, ha kérdek valamit, ugyan ilyen szépen válaszoljatok majd – mondta, és megsimogatta a fiú buksiját, és lassú léptekkel ment vissza a tanári asztal mellé.

Matyi leült a padjába, és szinte mozdulatlak ajkakkal, csak úgy a fogai közül súgta a padnak: Jó lesz, ha rendesen viselkedsz! Hallod! Mostantól én vagyok a gazdád!

            - Gyerekek! – szólt hangosan a tanító néni – most kimehettek az udvarra játszani. De vigyázzatok magatokra, és segítsetek egymásnak!

A gyermekek az udvaron körbeállták Matyit: - Mutasd az inged! Nem szakadt el? – Biztos ki fogsz kapni érte! – Tényleg négylevelű a neved? …

A kérdések sosem akartak véget érni. Matyi feje már szédült belé. Végre becsöngettek, és visszamentek a tanterembe. Így a többi kérdést már nem tették fel neki.

            Lassan véget ért az első nap az iskolában. A gyermekek hazafelé indultak. Matyi is elindult, a fejében sokasodó eseményekkel, hogy hogyan fogja majd otthon elmesélni azt a sok mindent!

 Fáradtan, lassan bandukolt, nem volt kedve az ugrándozáshoz, inkább nézelődött minden felé. Nézte, az eget, a madarakat, nézte a fűben még, még előbukkanó virágokat. Egyszer csak megállt, lehajolt, hogy egy szál százszorszépet leszakítson, és hazavigye anyukájának. És láss csodát! A virággal együtt, véletlenül egy négylevelű lóherét is leszakított!

Matyi nagyon boldogvolt. Sokat hallott már arról, hogy egy ilyen kis növény sok szerencsét hozhat. Otthon anyukája betette a lóherét két papír közé: - Majd ha szépen megszáradt, akkor beteheted az ellenőrző füzetedbe, hogy...

                                                                                                                       (Szabó Gitta: 2006-09-20)