Jég és homok

         Sűrű sötét este van. Valahol messze, a hideg zord jégmezők birodalmában, ahol sosem olvad el a hó, egy kunyhó meleg szobácskájában, egy leányka, alváshoz készülődik. Pingvinmintás pizsamájában ott áll az édesanyja előtt.

- Anyuci! Olvashatok még egy kicsit?

- Nagyon késő van! - mondta a mamája.

- Igen tudom. De úgy szeretnék abból a könyvből olvasni még egy kicsit!

- Hát nem bánom! Olvass, még ha nagyon, muszáj - mondta a mama, és barátságosan megpaskolja lánya popsiját.

 A gyermek már szaladt is a könyvvel a szobájába. Végig hasalt az ágyon, fellapozta a könyvet, és olvasni kezdte.

         Ezt a csodálatos könyvet a barátjától kapta ajándékba. Ezerszer kiolvasta már. Kívülről tudja az egészet. És mégis! Mindig előkerül, és olvasni kezdi. Ez a könyv ismeretlen távoli világról ír. Olyan helyről, ahol mindig süt a Nap, nagy forróság van, és az emberek bőre barna.  

A kislány vágyakozott oda, arra a titokzatos helyre. Igaz a mamájának sosem vallotta be, így hát titokban álmodott, hogy majd egyszer, ha nagy lesz, elmegy oda, ahol mindig süt a nap. Addig is marad neki ez a könyvecske.

Mikor aludt mindig ott látta magát, amint tevegelt a sivatag kellős közepén, fehér prémruhájában. Kétpúpú tevén ült, ami úgy ringatta, mint mikor édesanyja dajkálta kisbaba korában. Nagyon jó érzés volt. A karavánban asszonyok, férfiak, és gyerekek voltak az útitársai. Könnyű ruhájuk színes tarka-barka, fejükön kendő.

Rajtuk kívül sehol semmi élet. Amerre nézett mindenütt homok. Sehol egy fa, fűszál, hegy, hó és hideg.

         A Nap, perzselőn süt. Végre nem kellett fáznia, és levehette szőrmeruháját. Rántott egyet a kantáron, mire a teve megállt. Intett a mögötte poroszkáló asszonynak:

- Néni! Nagyon melegem van, szeretnék levetkőzni!

- Mindjárt segítek! – felelt az asszony, miközben leszállt a tevéjéről. Lesegítette a lányt is, aki szaporán gombolni kezdte a kabátkáját. Sapka, sál, kesztyű, mind lekerült róla.

- Igyekezzünk, mert nagyon lemaradunk! – mondta a nő.

A gyerek, tevegelés közben, furcsa ismeretlen dologra lett figyelmes. Tenyere nyirkos volt, amint a kantárt markolta. A homlokáról folyt a víz.

Nem értette, mi történik vele. Tanácstalan volt, ezért beleszőtte álmába, mindentudó édesapját, hogy megkérdezze tőle.

- Apu! Mondd csak, miért sír a homlokom?

Rozmár bajuszú, mindig vidám apukája most is elnevette magát:  - Mi az, hogy sír a homlokod? Miket beszélsz te gyerek? – nevetett.

- De apu! Nem azért álmodtalak ide, hogy kinevess!

- Jól van kicsim, ne haragudj! Mutasd, hadd nézzem! Kezével megérintette a gyerek homlokát: - Érdekes! Ilyet még én se láttam! Mindjárt megkérdezem. Ezzel odatevegelt az egyik vezetőhöz, akit Abbdulnak hívtak.

- Mondd csak Abbdul! Miért könnyezik a homlokunk?

 A férfi értetlenül nézett rá. Amikor meglátta a bajuszos ember homlokán a verejtéket így szólt: - Erre gondolsz? 

- Igen!- felelt az apa.

- Ó! Hát nem tudod? - hahotázott Abbdul.

- Honnét is tudnám! Nálunk a jég birodalmában, nem igen fordul elő az ilyesmi.

- Hát, ha nem, akkor elmesélem neked. Ezt úgy hívják, hogy izzadtság. Ez a melegtől van. A test így védekezik a hőség ellen. Van olyan, mikor lázas betegek vagyunk, ilyenkor is izzadunk. Izzadni lehet még a nehéz munkától is.

Amikor a nap melegétől izzadsz olyankor jó, ha a fejedre teszel egy kendőt. Ilyesmit, mint az enyémen van.

Az apa megköszönte a szíves magyarázatot és visszament a lányához, aki épp megnedvesítette nyelvével az ajkát.

- SSSSZ! Ez fáj! - mondta.

- Mi a baj? - kérdezte apukája.

- Nagyon szomjas vagyok, és úgy fáj a szám!

Apja elővette a saját kulacsát, és adott inni belőle a lánynak, aki egy

kicsit elcsüggedt. Nem gondolta, hogy ilyen fájdalmas is lehet valami,

ami oly csodálatos.

- Apu! Mondd, mi történik velünk?  Valami varázslat? Csalóka tündérek játéka? - nézett könnyes szemmel apjára.

- Lehet kicsim! Talán tündérek játéka! - mondja az apa. - Ejnye kicsim csak nem csüggedsz?

 - Nem! - dacolt a gyermek. - Csak hadd játszanak azok a tündérek. Nekem tetszik a játékuk, még akkor is, ha néha fáj. 

A Nap épp delelőn járt. Az apának eszébe jutott mit mondott Abbdul. Fogta a zsebkendőjét, csomót kötött mind a négy sarkára.

Betakarta vele a gyerek fejét, már amennyit el tudott takarni belőle a zsebkendő.

- Ez miért kell? 

- Tudod, Abbdul mondta, Megvéd a napszúrástól.

- Jaj apu! Már megint ugratsz! – huncutkodott a lány.

- Ugyan! - komolyodott el az apa. - Most nincs kedvem hozzá. Elfogyott a víz. Már neked sem tudok adni!

Épp csak befejezte a mondatot, hirtelen gyenge szellő kapott lenge ruhájukba. A kislány könnyű szoknyácskáját fellebbentette. Blúza alá bebújt, végig nyaldosta vékony derekát. A tevék is felemelték fejüket, és a levegőt szimatolták. Izgalmas illatot hozott a szél. Az emberek kiegyenesedtek ültükben. Tudták, ahová sietnek, ott valami különleges dolog vár rájuk. A levegő egyszerre volt édes, sós, savanykás.

Az előbbi szellő most már erősebben fújt. Néhány homokszemcsét felkapott, megpörgetett és tovarepített. A tevék prüszköltek, fejüket rázták. Aztán! Eléjük tárult egy csodálatos világ. Szemük káprázott. Szájuk tátva maradt a csodálkozástól.

- Még ilyet! De szép! Hurrá! – kiáltott a kislány. - Megérkeztünk!

Az utazók megkönnyebbülve dörgölték szemeiket. Pálmafák vettek körül egy kékvízü tavacskát. Rengeteg vadállat szaladgál a partján. És azok a színek! Nem is akarták elhinni. Egy Oázis terült el előttük! A kislány, ismerős volt már ez a kép. Ezerszer látta a könyvében.

A vezető megállt. Mindenki leszállt az állatok hátáról. Nagyokat

szippantottak a friss levegőből. Az állatok egyenesen a vízhez mentek. Az emberek is mind odasereglettek. Kezüket a vízbe mártották, majd a szájukhoz emelték. A vízcseppek szivárványszínben ragyogtak.

Ilyet már láttak otthon, mikor a Nap megvilágította a jégcsapokat. Annak van ilyen szikrázó fénye. Vágyat éreztek, hogy megmártózzanak a tóban. Levették ruháikat, és beugrottak a vízbe. Testük megtelt újult erővel.

- Ha ezt az anyu látná! - kiáltott fel a kislány.

 Időközben előkerül az asszony is, aki segített a kislánynak levenni a szőrmeruháját.

- Apu, nézd! Ez az a kedves néni, aki vigyázott rám, amíg ide nem álmodtalak.

A felnőttek üdvözölték egymást.

Mivel nagyon éhesek voltak, kimásztak a vízből és felöltöztek. Kipakolták a magukkal hozott elemózsiát, és evésnek láttak.

Mikor befejezték a lakmározást, a maradékot odaadták az állatoknak.

Jókedvvel, tele hassal, felfrissülve nyúltak el a zöld fűben. Egyszer csak megszólalt a kislány: - Apu! Én olyan, de olyan álmos vagyok. De azért nagyon jól érzem magam.

- Én is fáradt vagyok. Szundítsunk egy keveset. Mindketten becsukták a szemüket. Összebújtak és betakaróztak. Az apa még sokáig gondolkodott, majd ő is álomba merül. Álmában még egyszer végig járja az egész utat.

Eljött a reggel. A kunyhóban finom illatok terjengnek. Az édesanya keltegeti gyermekét.

- Édesem! Kelj fel! Hallod! Ébresztő!

A kislány álomtól csillogó szemekkel néz anyukájára.

- Mi történt? Anyu! Olyan szépet álmodtam!

         - Halihó! - érkezik meg az apa is, kezében egy cseréppel, melyben megtépázott kis növény kókadozik.

- Ezt neked hoztam! – nyújtotta a gyermek felé. - Nagy vihar volt az éjjel! Az sodorta ide. Gondoltam elültetem, hadd fejlődjön szép nagy növénnyé. Olyanná, mint ott az oázisban a pálmafák.

A kislány merengve nézett apjára. Nehezére esett elhinni, hogy itthon van a saját ágyában, és nem az oázis zöld fűtengerében, ahová nem rég leheveredetek a közös pancsolás után.

Lassan, lassan teljesen felébredt!

                 - „ Álmodtam!”