A méhecske násza

Színes virágok a mezőn,

Illatukat hordja a szellő.

Pillangók csapongva keringenek,

Egy, egy virágon megpihennek.

Döngicsélve jön az ifjú méhecske,

Virágról, virágra repkedhet.

Ám az ifjú csíkos válogatós nagyon,

Nem talált kelyhet, magának valót.

Szomorú lett a méhecske nagyon,

Bánatában az erdőbe bujdokolt.

Zümmögés nélkül, csendben, némán,

Megpihent a mogyoró bokor ágán.

Jött a szellő, a méhnek segítségül,

Borzolta az ágat, min az ifjú méh ült.

Bosszús lett a méhecske, s a

Szellő elől, az árnyékba húzódott le.

De mi történt? Csoda vagy valóság?

Káprázik a szeme tán?

Az árnyékban, naptól védve,

Egy aprócska virág ébredezett.

Szirmait szomorúan összezárta,

Hisz, nincs senki, aki megcsodálja.

Az ifjú méh szíve hevesen dobbant,

A rózsaszín szirmoktól lángra lobbant.

Legszebb hangján duruzsolva röppent,

A kis virágot alaposan szemügyre vette:

- Ó, mily édes, apró, kis húsos!

Ő lesz nászomhoz a menyasszony!

Körbe röppent, érintette,

Virágszirmát kényeztette,

Szárnyával lágyan simogatta,

Bariton hangján szólongatta.

Becézte a virágot, s bókolt neki,

Ígérte, csak Ő kell neki.

A virág hitt a hódítónak,

S szirmait, szép lassan kinyitotta.

Ott állt a virág, teljes díszében,

Rózsaszín szirmából, hófehér lett,

Menyasszony ruhába öltözött,

Illata csábítóbb volt, mint az előtt.

A méh vágytól égve,

Közelített kedveséhez,

Mályvaszínű kelyhét ízlelgetve,

Jutott a kehelyben egyre beljebb.

Közeledett a mámor forrásához,

Bibét nyaldosni egyre csak vágyott,

Reszketett a virág is izgalmában,

Virágport szórt hódítójára.

A méh hangja elakadt,

Potroha telve virágporral,

Kábultan a gyönyörtől,

Kiszédelgett az illatos kehelyből.

Szőröcskéin csillogott, bizonyítéka nászának,

A mező ezernyi virágai csodálkoznak rája,

Vajon, ki lehet a titkos virág,

Ki kívánatosabb, mint ők, valahány?

A méhecske boldogan tért haza,

Útközben a virágport elszórta,

És a következő tavaszon,

A mezőn, sok kicsi harang szólt.

                         (Szabó Gitta:2007-08-17)