A szófogadatlan szivárványgyerek

            Történt egyszer, hogy egy szivárványgyerek született. Szép, ragyogó, üde színei voltak.

Büszke is volt rá nagyon! Amikor csak tehette bőszen, mutogatta a földi embereknek, akik meg is csodálták minden alkalommal. A gyerekek örültek neki a legjobban.

            Mivel a kis szivárvány is gyerek volt még, a szülei mindig megmondták neki, mikor és hol kell tündökölnie. Amikor hirtelen ömleni kezdett az eső és sütött a nap, már alig fért meg a bőrében! Olyan izgatott lett. Tudta, hogy a szülei mindjárt hívják.

            Telt - múlt az idő. Beköszöntött az ősz. A kis szivárvány nem értette, miért nem szólnak a szülei. Egyre türelmetlenebb lett! Szófogadatlan, rossz szivárványgyerekké vált.

Lent a földön betoppant a tél is. A szivárványgyerek meg, csak tündökölni akart! Szülei az öreg szivárványok, hiába tiltották, kérték, óvták, a szivárvány gyermeket nem tudták jobb belátásra bírni. Egy ilyen alkalom után a szófogadatlan szivárványgyerek durcásan elrohant a szüleitől, és a téli égbolton kezdett ragyogni. Lett is a földön nagy csődület! Mindenki az eget kémlelte, csodálták a szépséges szivárványt. Sokkal többen figyelték, mint nyáron, amikor jó idő van. Ettől a kis szivárvány még vakmerőbb lett! Már egyáltalán nem hallgatott szüleire, csak az égbolton tetszelgett, és az emberek mindig a csodájára jártak, ahányszor csak meglátták: - Nahát! Ilyen csodát! Ki látott még ilyet?

            A kis szivárvány úszott a boldogságban, és egyre több időt töltött a szabadban. Észre sem vette, hogy a gonosz fagy odaragasztotta az égboltra. Hiába volt minden erőlködése, sírása a szüleinek, hogy segítsenek rajta, hogy bocsássanak meg neki, többé nem szabadulhatott a fagy fogságából. Szülei kétségbeesetten fordultak az öreg Naphoz. Könyörögve kérték, olvassza ki a kis szivárványt, és közben pironkodtak rosszcsont gyermekük miatt.

- Kérünk téged, bölcs, öreg Nap, melegítsd fel a gyermekünket, hadd vigyük haza!

            A jóságos Nap, látva szegény öreg szülök arcán az aggódást, a szeretetet, megesett a szíve rajtuk, ezért így szólt: - Rendben van! Nem tudom nézni, hogy hűséges szolgáim így szenvedjenek, ezért megteszem, amit kértek, de a rakoncátlan gyermeket meg kell büntetnetek! Most menjetek!

A szülök, felszárították könnyeiket, megköszönték a Nap jóságát, és távoztak. A nap betartotta ígéretét, és mire a szülők gyermekükhöz értek, addigra az ifjonc már felengedett. Szülei gyorsan hazavitték. Égi palotájukba érve, a kék szobában alaposan megszidták gyermeküket. Elmondták neki a Nap üzenetét, és végül kiszabták a méltó büntetést is.

- Egész télen nem veheted fel a szivárvány csíkjaidat! Veszélybe sodortad a saját és szüleid épségét! Bemész a szürke szobába, és ott átöltözöl. Leveszed színeidet, és szürke egyenruhát öltesz. Abban leszel egészen addig, amíg meg nem tanulod rendet!

            Eljött a tavasz, a nyár. A kis szivárványgyerek még mindig egyszínű szürke volt. Már nagyon megbánta, amit tett. Megígérte a szüleinek, hogy soha többé nem fog tündökölni télen. És előbb meghallgatja, mit tanácsolnak szülei, és szót fogad nekik.

A szülői szív nem maradt zord! Nem tudtak tovább ellenállni gyermeküknek. Megbocsátottak neki, hiszen tudták nagyon jól, alapos lecke volt ez a gyermek számára! Nem kellett attól félni, hogy valaha is elfelejti azt.

                                                                                      (Szabó Gitta: 2007-11-05)