A sárkány, aki félt a tűztől

            Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, a tündérország határában lévő kerek erdőben éltek a sárkányok. Történt egyszer, hogy egy hétfejű sárkánycsemete született. Első ránézésre teljesen normális sárkánykölyök volt. Meg volt mind a hét feje, meg voltak a lábai, farka, fülei. Egészen olyan volt, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. 

            Telt, múlt az idő. A sárkánygyerek szépen fejlődött. Eljött az idő, amikor a papája meg akarta tanítani neki a tűzfújás mesterségét, de a kicsi sárkánynak nem tetszett ez a tudomány.

- Ejnye ne makacskodj te gyerek! - mondta mérgesen az apa mindig, mikor csemetéje nem akart tüzet fújni - Kilátott még olyat, hogy egy sárkány ne tudjon tüzet okádni!

Mivel a kis sárkány krokodilkönnyeket bőgött, az apa felhagyott a próbálkozással.

A sárkánycsemete megnyugodott, és vígan szaladgált az erdőben színes pillangót kergetve.

            Egy szép napos reggelen a sárkánygyerek arra ébredt, hogy ismeretlen helyen van, és szülei eltűntek. Hiába hívta őket. Tanácstalanul forgolódott.

- Most mit tegyek? Hol vagyok? Épp sírásra görbült az a sok szája, amikor arra repült egy kismadár.

- Csíp, csirip! Csíp, csirip! - csiripelt, és a sárkányhoz közel álló fa ágára szállt megpihenni.

- Szerbusz sárkány! Ugye te vagy az, aki nem szereti a tüzet?

- Ezt meg honnan tudod? És különben is hol vagyok?

            Ekkor már az erdő lakói mind köréjük gyűltek.

-A vizes erdőben - feleltek egyszerre az állatok.

- Vizes erdőben?

- Igen! Azért, mert van itt egy bővizű patak. Itt nem kell félned a tűztől.

- Na jó, akkor én most körbenézek - mondta a sárkány, és elindult arra amerről a vízcsobogást hallotta. Igen ám, de a hét feje, hét irányból hallotta a csobogást. Nem is tudta eldönteni merre menjen tovább, ezért aztán egy helyben toporgott.

            Az állatok megsajnálták az idegenbe szakadt kis sárkányt, és így szóltak:

- Majd mi megmutatjuk, merre kell menned! Gyere csak nyugodtan utánunk!

Egyre közelebb kerültek az erdőben futó patakhoz. Az állatok örömükben előre szaladtak s magára hagyták a sárkányt.

- Hé! Ne hagyjatok itt! - kiáltott a sárkány, és futni kezdett. Hirtelen meglátta az állatokat egy tisztás közepén. Ahogy meresztette a szemeit, észrevette a csillogó vizű patakot is. A sárkány igen szomjas volt, ezért az utolsó lépéseket megnyújtotta, hogy minél előbb odaérjen. Lehajtotta mind a hét fejét, és mohón inni kezdte a patak hűs vizét. Mikor elmúlt a szomjúsága, megtörölte mind a hét száját, és elégedetten hevert végig a zöld fűben. Az erdei állatok is hazatértek, kicsit pihenni.

Lassan besötétedett. A levegő hűvösebb lett. A sárkány egyre csak azon tűnődött, vajon hol fogja tölteni az éjszakát. A kismadár, aki még mindig vigyázott rá, mintha kitalálta volna, mire gondol, így szólt:

 - Csíp, csirip! Tudok egy jó kis barlangot itt a patak mentén. Ott nyugodtan ellakhatsz. Gyere, megmutatom neked!  

            A sárkány a kismadár nyomába eredt. Egy, kettőre meglelték a barlangot. A sárkány tétovázás nélkül lépett be új otthonába.

 - Ez nagyszerű! - rikkantott fel - És milyen tágas! De a madárka nem hallotta az ujjongást, mert már messze járt. Haza repült ő is a fészkébe, hogy végre nyugovóra térhessen.

            A sárkány hamar beilleszkedett új környezetébe. Nagyon szerette a barlangot is, szertett benne lakni. Sokat játszott együtt az állatokkal. Igazi jó barátokra talált. Mégsem érezte jól magát. Evés után egyre sűrűbben fájt a gyomra. Mintha a pokol összes tüze mardosta volna. Ilyenkor rohant a patakhoz, hogy csillapítsa a kellemetlen érzést. Egyszer aztán a kismadár javasolta neki, hogy menjen inkább el az orvoshoz.

            A sárkány útnak eredt, hogy meglátogassa az orvost. Az orvos egy öreg fülesbagoly volt. Elég sokan várakoztak a rendelője. Mikor rákerült a sor, illedelmesen kopogott, és belépett az ajtón.

- Jó napot kívánok! – köszönt megszeppenve.

 - Tessék! Mi tetszik? – kérdezte a doktor.

 - Nekem ugyan semmi. Mert nagyon ég a gyomrom, és minden torkom!

 - Mit szokott enni?

 - Gyenge füvecskét és csalánt – felelt a sárkány.

 - Hogy mit? Csalánt? Hú, huhú! - dörgölte feje tetejét a doktor - Azt azonnal hagyja abba! Diétára kell fognia magát! - mondta és felírt a sárkány mind a hét fejének egy, egy tablettát.

             A sárkány szomorúan indult haza. Nagyon szerette a csalánt. Az volt a kedvence. Most egyáltalán nem örült annak, hogy olyan nagy a barlangja. Egyedül érezte magát benne.

 - Csíp, csirip! - érkezett meg a kismadár.

 - Miért lógatod azt a sok orrod? Baj van?

 - Ó, jaj! Ne is kérdezd madárka! Az orvos diétára fogott. Azt mondta, nem ehetek csalánt. Brühühühü! - fakadt sírva a sárkány.

 - Na ne bőgj már annyit! Még eláztatod az egész barlangot.

Telt múlt az idő. A sárkány rendesen szedte a gyógyszert, és sokkal jobban érezte magát. A gyomra nem fájt, de a torkai még mindig égtek. Nem volt mit tenni. Továbbra is lejárt a patakhoz vizet inni. Egyszer hajnalban arra ébred, hogy szinte tüzet okád, annyira ég mindene. Kiment a patakhoz.

 - Hé! Hát itt meg mi történt? - csodálkozott. Az állatok ott szomorkodtak a patak partján.

 - Ki ittad az összes vizet!  Most mi lesz velünk?  Mind odaveszünk a szomjúságtól! Elpusztul az erdő víz nélkül!

A sárkány mozdulni sem tudott a döbbenettől. Szerencsére épp arra járt a doktor.

- Hú, huhú!  Véletlenül erre jártam. Gondoltam megnézem az én sárkány barátomat, hogy érzi magát! Közben leszállt egy ágra. Föltette a pápaszemét, hogy jobban lásson.

- Te jóságos medvetalp! Itt meg mi történt!

- Jaj, jaj! Kiittam az egész vizet! - zokogott a sárkány -, úgy égett a torkom! Pedig rendesen szedtem a pirulákat!

 - Hú, huhú! - vakarta orrtövét a bagoly - itt valami nagy baj van!  Egyszer csak felkiált.

- Mond csak sárkány koma! Fújtál te már tüzet?

- Nem! Még nem. És nem is fogok! - mondta riadtan a sárkány.

- Hú, huhú! Mi az, hogy nem is fogsz? Neked az a dolgod!

- De én nem akarok! - kiáltott a sárkány ismét, és sírva fakadt.

- Ne makacskodj már annyit! - dörrent rá a bagoly.

A sárkányban ez a mondat elveszett gyermekkorát idézte fel, amikor édesapja tanítgatta. Csak, hogy most az állatok is bíztatni kezdték.  

- Sárkány pajtás, fújj, fújj! Hallod? Fújj, tűzet!

- Én félek a tűztől! - sikoltotta a sárkány, és a földre vetette magát.

Most látta csak a bagoly milyen nagy a baj.

- De hát nem ihatod ki a föld összes patakját! Mi lesz a többi élőlénnyel? - kérdezte a sárkánytól, aki könnyes szemmel nézett rá.

- Hiszen tudom én! De úgy félek! Félek, hogy felégetem az erdőt. Lángba borul a föld, és odavesznek réglátott szüleim.

- Ejnye no! Hogy juthat ilyen az eszedbe. Hiszen azért van víz mindenütt, hogy ne legyen baj. Várj csak, eszembe jutott valami!

 Összehívta az erdő állatait:

- Figyeljetek ide! Ugye akartok segíteni a sárkánynak? Hát akkor jól figyeljetek. Arra felé a hegytetőn láttam egy halom követ. Talán sziklaomlás lehetett valamikor. Ide kellene görgetni őket a patak mellé, közben elmondom a tervet. Az állatok már is indultak. A sárkány is velük ment, hiszen ő sokkal erősebb, könnyebben mozdítja meg a köveket.

            Három éjjel, három nap görgették a sziklákat. A bagoly irányította a munkát. A negyedik nap felszólította a patakot, hogy próbáljon egy kis vizet hozni a hegyből, ugyanis kell az építkezéshez. A hegy haragudott a sárkányra, és nem akart segíteni rajta. A patak elmesélte a sárkány szomorú történetét a hegynek, akinek végül megesett a szíve a szegény sárkányon és egy szó nélkül adott vizet a pataknak, aki sebesen futott a várakozókhoz, hogy folytathassák a munkát.

Az állatok szorgosan építkeztek. Egy hatalmas kemencét építettek a sárkánynak. Egyre magasabb, és magasabb lett. Mikor végre elkészült, így szólt a bagoly:

 - Hú, huhú! Ez igen! Remek munka!

Az állatok a nehéz munkától izzadtan ültek le, egymásra néztek, majd a sárkányra, és kórusban kiáltották:

- Fújj sárkány! Csak fújj!

            A sárkánynak sem kellett több. FÚJT, FÚJT és FÚJT! Hirtelen nagy, nagy meleg lett a kemence környékén. Az állatoknak arrébb kellett húzódniuk. Végül a sárkány a boldogságtól kipirultan, ragyogó szemekkel nézett a bagolyra.

- Köszönöm neked, amit értem tettél!

- Ne nekem köszönd - mondta a bagoly - A barátaidnak köszönd! Nélkülük nem lett volna kész soha ez a kemence. És most menjetek végre aludni!

            Minden állat hazatért. Odúk, fészkek, vackok, barlangok mind megteltek lakókkal. A sötétség is békésen leszállt az erdőre.

Reggel a sárkány nagy csobogásra ébredt. Kíváncsian rohant ki a barlangból. Amint kilépett csurom vizes lett a lába!

A kismadár sebesen közeledett, és messziről csivitelte:

- Csíp, csirip! Az éjjel esett az eső! A patak megtelt vízzel! Gyere oda!

A sárkány hatalmas léptekkel indult a patakhoz. Az erdő minden lakója ott ugrált, repdesett, fürdött a megújult patakban. Ő is belecsobbant a vízbe a barátai közé. Egyszer csak megszólalt a bagoly:

- Hú, huhú! Füstöl az erdő!

Az állatok rémülten kapták fel a fejüket. A következő pillanatban, két hatalmas sárkány jelent meg az erdőszélen. Orrukból hatalmas füst szállt a magasba. A patakban meglátták a lubickoló sárkányt. Egy darabig nézték egymást. A már felcseperedett sárkányfióka felismerte elveszett szüleit. A boldogságtól örömtüzet fújt.

- Apu! Anyu! Végre, hogy viszont láthatlak benneteket! Kimászott a vízből. Szülei nyakába borult.

Micsoda látvány tárult az állatok szeme elé! Huszonegy fej, nyak tekeredett, kígyózott, füstölgött egyszerre.

- Gyertek, menjünk haza -, mondta az ifjú sárkány a szüleinek.

Ettől a naptól fogva, a három sárkány felváltva fűtötte a kemencét. Az állatok ott melegedtek a rettentő hideg téli napokon. A sárkánynak soha többé nem fájt a gyomra, akármennyi csalánt evett is.

Az erdő lakói, köztük a sárkányok immár boldogan éltek, míg meg nem haltak.