Apu legyél fürdőkád!

            Az apa ott ült a földön a kisfia mellett. A gyermek kapva az alkalmon, gyors mozdulattal apja ölébe csusszant, és játszani kezdett.

            - Apu! Legyél fürdőkád!

Az apa a gyermek felé fordult:

            - Nem bánom! - mondta széles mosollyal az arcán.

A gyermek vidáman térdelt fel, és megtekerte a papa orrát.

            - Ez a csap. Látod? Folyik a víz.

A papa bólintott.

A gyermek most meghúzta apukája fülét.

            - Ezt miért tetted? - kérdezte az apa.

            - Azért, mert zuhanyozni szeretnék - fészkelődött a gyermek. Ettől a ficánkolástól a kád egyre csak tágult.

            - Mi ez? Táguló kád? - csodálkozott a papa.

            - Igen! Gumiból van - vágta rá büszkén a kisfiú.

Ezután a papa végigfeküdt a szőnyegen. A kád hirtelen átváltozott. Többé már nem ülőkád, hanem fekvő kád volt. A gyermek boldogan feküdt bele, és újra kezdte a játékot.

            Az orr megcsavarásával teleengedte a kádat vízzel, majd vidám lubickolásba kezdett.

            - Apu! Ha elaludtam tegyél vihart! Jó? - Anyu! Te is részt veszel a játékban? Mert ha már nagyon kalimpálok, gyere ide!

            - Nem bánom! - felelt a mama.

            A kisfiú azt játszotta, hogy elaludt. Horkolt.

            - Hork! Hork!

Az apa észrevette a megadott jelet, és a kádban süvíteni kezdett a szél!

            - Sss! - és a vizet nagy hullámokba tornyozta, úgy, hogy ellepte a gyermeket, aki hánykolódni kezdett. Még a száját is összeszorította.

            Ekkor következett az anya. Sietve odahajolt és kihúzta a gyermeket a kádból. A kisfiú szája még most is össze volt szorítva.

A mama rászólt: - Köpd ki!

            - Pfű! - köpött a gyermek.

A sikeres mentés után a gyerek újra kezdte a játékot. A kádban tombolt a vihar! Az anya pedig, fáradhatatlanul mentette meg minden alkalommal kisfiát, mielőtt még hajótörést szenvedne.

                                                                                   (Szabó Gitta: 2007-10-07)