Kétbalkéz és a  szószátyár

            Végre itt van a várva várt nyár! Ragyogó az idő. Hétágról süt a nap. Az embernek rózsás jókedve támad tőle. Kétbalkéz, aki már nagyon sok kalandon ment keresztül, most újabb kalandra vágyik. Úgy gondolta kimegy a partra, s megnézi a halakat? Gondosan összeszedett minden holmit, amire csak szükség lehet. Így felszerelve útnak indult.

            Jókedvében fütyörészett. Egyszer csak, egy bicikli csengőjének hangjára lett figyelmes. A postás állt meg mellette kipirult arccal.

- Jó napot! - mondta, és Kétbalkéz kezébe nyomott egy levelet.

A horgász, ahogy a partra ért, és kényelmesen elhelyezkedett a szokott helyén, egy bokrocska közelében, olvasni kezdte a levelet. Örömében rikkantott egyet. A halak mind ott termettek, és kíváncsian néztek rá. Azt hitték valami gond, van. Ezért aztán megszólították:

- Baj van Kétbalkéz? Már megint mit műveltél?

Én? Semmit! – felelte az izgatott horgász. Csak levelet kaptam. Gondolom a kíváncsiak, vagytok, mi lehet benne? Na füleljetek: -" Kedves Hóbortos Horgász! Szeretném a kisfiamat a nyárra hozzátok küldeni. Úgy gondolom sok mindent, tanulhat nálatok. Kérlek, válaszolj, mehet-e a gyerek? Üdvözlettel: Unokatestvéred." - Hát persze, hogy jöhet! - kiáltott fel a horgász. - Micsoda buta kérdés! Legalább nem kell egyedül pecáznom. Ti pedig jó lesz, ha vigyáztok magatokra! - fenyegette meg az ujjával a halakat.

            Mikor este hazatért odaadta a feleségének is a levelet, hadd örüljön a jó hírnek Ő is. Hiszen mindig egyedül van szegény.

Nagyon boldogok voltak. Másnap kora reggel indult el a horgász. Gyorsan bement a postára, és táviratozott az unokatestvérének, hogy küldheti a gyermeket.

            Telt múlt az idő. Egyszer, egy napon, a késői órákban megszólalt a bejárati ajtón a csengő. A horgász felesége, aki éppen aludni indult, összerezzent: - vajon, ki lehet az?

Kétbalkéz kinyitotta bejárati ajtót. Meglepetésére az unokatestvér állt ott egy kisfiúval. A hét, nyolc éves, vékony, szöszke gyerek, kíváncsiságtól ragyogó, kék szemekkel nézett fel rá.

            - Gyertek beljebb! - mondta a horgász.

A vendégek beléptek. Kis csevegés után az apa elbúcsúzott. Magához ölelte a gyereket.

- Aztán jó légy! - mondta, és távozott.

A kisfiú körbejárta a lakást, és egyre csak kérdezett: - Ez mi? És ez? Ezt hol vetted? Ez mennybe került? Ilyen nekünk is van, csak sokkal jobb! És ez így ment egészen addig, amíg le nem fektették. Fürdés, vacsora, mit sem számított. Ő csak mondta a magáét. Nem győztek válaszolni. Mikor elaludt így szólt a horgász: - Te jóságos ég! Hogy tud egy ilyen kisfiú ennyit beszélni? Hogy fogjuk kibírni ezt a nyarat?

Aztán ők is lefeküdtek aludni. A horgásznak nagyon rossz álma volt. Ott ült a vízparton a gyerekkel, aki egyfolytában rohangált, kavicsot dobált a vízbe, kiabált, és beszélt. Egész éjjel hánykolódott az ágyában.

            Reggel olyan fáradt volt, mint még soha. Mire kikászálódott az ágyból a kis vadóc ott állt az ágy mellett, és újra kezdte: - Mikor kelsz fel? Már félnyolc van! - és egy hatalmas puszit nyomott a horgász képére.

A horgász egy pillanatra zavarba jött. Nem nézte volna ki ebből a locsi-fecsi kisfiúból, hogy ilyen aranyos is tud lenni.

Reggeli közben ismét megeredt a gyerek nyelve. Kért, beszélt! Kért, beszélt! Csoda volt, hogy egyáltalán elfogyott a tányérról az étel.

A horgász egyre ingerültebb lett. Nem akarta, de nem tudott tenni ellene semmit. Visszafojtott idegességétől az egyik szeme ugrálni kezdett.

- Miért kacsingat az egyik szemed? - kérdezte értetlenül a kis tüskehajú.

- Kész! Nincs tovább! - robbant ki a horgász, és az asztalra csapott nagy dühösen. Odadobta a szalvétáját is, és kirohant a konyhából.

            A kisfiú keservesen sírni kezdett. Krokodilkönnyeivel áztatta a szálkamintás abroszt. A horgász a sírás hallatára megállt, hátrafordult, és a gyerek riadt tekintetével találkozott össze a szeme. Megesett a szíve rajta, ahogy könnyáztatta, szomorú pofiját meglátta.        

Elindult vissza, a gyerek felé. Felesége is közeledett már a kis pityergőhöz, hogy puszit adjanak neki, és megvigasztalják. Nem figyeltek eléggé egymásra. Csak a gyereket nézték, így a nagy igyekezetben összeütötték a fejüket amint lehajoltak hozzá. A kisfiúból kitört a nevetés. A sírástól könnyes szemeivel huncutul nézett rájuk. Egy perc sem telt bele, és vidáman nevettek, mind hárman.

A horgász sem volt már mérges. Nem tudott igazából haragudni egy ilyen kis emberkére. Megtörölgette a fiúcska szemeit, és megengedte neki, hogy kimenjen vele a tóra pecázni. De meg kellett ígérnie, hogy csöndes jó fiúcska lesz.

            A partra érve a kisfiú rögtön birtokba vette a homokos partot. Mezítlábasan beleszaladt a vízbe, és sikongatott örömében. A horgász előtt, egy pillanatra felvillant az álom, így a biztonság kedvéért messzebb helyezkedett.

Elmerülten csomagolgatta ki a felszerelést, mikor hírtelen előtte termett a gyerek. Nevetve ráncigálni kezdte nagybátyja ruháját.

- Gyere velem játszani! Hallod! Unatkozok!

A horgász igyekezett kitérő választ adni neki, mert nem akarta megbántani. De nem igen sikerült neki. A gyerek egyre dühösebben kiabált. Váratlanul elhallgatott, hátat fordított nagybátyjának, és faképnél hagyta.

            - Na végre egy kis nyugalom! Sóhajtott fel Kétbalkéz, és nyugodtan ült le a székére. Ahogy a pecabottal foglalkozott egy fura kis bozótot vett észre. Jól megnézte, de nem törődött vele. Időközben a kis bozót helyet változtatott. Átkerült a másik oldalra. Közben a giliszta felkerült a horogra, és már repült is. Csak úgy szelte a levegőt! Egyenesen a hűs habok közé, amikor egy hirtelen durranás verte fel a csendet.

            A horgász ijedtében leesett a székről, a pecabot kiesett a kezéből egyenesen a vízbe. Ettől a giliszta, aki épp egy lapos kövön hűsölt, lecsúszott róla, és alaposan megütötte magát. A halak a rémülettől összevissza úszkáltak. A madarak felröppentek.

Pillanatok alatt felbolydult az egész környék. Ettől a fura kisbozót hangos nevetésben tört ki.

            A horgász végre magához tért. Egy gyors mozdulattal megragadta a bozótot, és alaposan megrázta, amitől az jajgatni kezdett. Egy szöszke kobak bújt elő belőle: - Bácsikám ne bánts! - pityergett a kisfiú. - Nem akartam rosszat! Én csak azt szeretném, ha velem is foglalkoznál!

A horgász csak nézte a gyereket. Egyre csak nézte, majd: - Na jól van kisöreg! Gyere csak velem egy kicsit! Fogd meg ezt a botot! Igen ez jó lesz! A horgász madzagot tekert a bot végére, akasztott rá egy horgot, és a gyerek kezébe nyomta.

- Tessék kisbarátom!  Hogy tetszik?

            A gyermek kihúzta magát. Büszke volt, hogy a nagy, és okos bácsikájával együtt pecázhat.

- Számoljunk háromig! - mondta büszkén a gyerek.

- Számoljunk! – bólintott a horgász is, végre nyugalomban.

-Eegy! Kettőő! Hááromm!

Egyszerre lendültek a karok, és repültek a horgok a levegőben. Nagyon jóízűt pecázgattak. Otthon a gyerek elmesélt mindent. Nagyon kimerült, fáradt volt. Hamar elaludt. Ezután minden nap kiment a horgásszal a tóra. Jó barátság szövődött köztük. Igazán sokat tanult a gyerek a bácsikájától.     Megismerte a halakat, a pecázás minden titkát. Megtanulta mikor érdemes kimenni a tóra. Megtanulta megismerni a felhőket színük és formájuk szerint.             Sokat tréfálkoztak. Igazi jó barátok lettek.

A horgászt már egyáltalán nem zavarta, hogy olyan sokat beszél a kisfiú.