Kétbalkéz és a hajóút

            Kétbalkéz, egyik nap, a szokásos pecázásból ment haza. Igen ám, de nem talált otthon senkit. Gondolta kimegy a konyhába és iszik egy pohár szörpöt, mert alaposan megszomjazott ebben a kánikulában. A konyhaasztalon egy levél várta. Kíváncsian nyúlt érte, és gyorsan elolvasta. Ez állt rajta: "Kérlek, ne várj, mert nem tudom, mikor érek haza."

A horgász elszomorodott. Titokban arra számított, hogy a felesége tárt karokkal várja majd. De nem így történt és ez nagyon, de nagyon elkeserítette.

- Hová a csudába tudott menni? Csak nem felejtette el, hogy milyen nap van ma? Hiszen ma van a házassági évfordulónk! Kétbalkéz zsebében ott lapult a feleségének szánt ajándék. És tessék! Sehol sincs az asszony.

- Most hogy adjam oda neki? 

Ráadásul még egy helyes kis köszöntőt is kitalált. Napok óta erre készül, hogy elmondhassa neki, és most itt áll egyedül!

            Orrát lógatva ment a szobába, bekapcsolta a Tv- t, hogy valamivel elüsse az időt, amíg hitvesére vár. Már a híradó ment mire megjött az asszony.  Kipirult arccal lépett a szobába. Látta férje szomorkás arcát, és nagyon megsajnálta.

- Kérlek, ne haragudj! Úgy siettem haza! De még várj egy kicsit, mindjárt jövök. - mondta az urának és kisietett a konyhába. Nagy csörömpölés, csattogás hallatszott.

            Egyszer csak, egy nagy tálcával a kezében megjelent az asszony az ajtóban. Nevetve odament a férjéhez, a tálcát letette a földre, és egy vékony kis csomagot adott át neki.

- Sok boldogságot drágám! - nyomott egy csókot az arcára.

- Neked is kedvesem! Mondta a horgász kissé zaklatottan. Hát még sem felejtetted el!?

- Már, hogy feledhettem volna? Milyen oktondi vagy! Ezért keseredtél neki annyira?

Végre átadták egymásnak az ajándékokat. Lázasan bontogatták a csomagjaikat. Egyszer csak Kétbalkéz felugrik, és "HURRÁ" kiáltásokkal körbe ugrálja a feleségét, aki még mindig a szőnyegen csücsült. 

- Ez egy hajójegy! – áradozott az ember. - Egy igazi tengeri utazásra való!

Az indulásig volt még pár napjuk, amit igen izgatottan töltöttek el. Aztán elérkezett az indulás napja. Először vonattal mentek. Sok hegyet, völgyet, folyócskát maguk mögött hagytak, mire megérkeztek a kikötőbe. Leszálltak és körbenéztek. Ott ahol az égbolt összeölelkezett a földdel, ott várt rájuk a hajó, amire a jegyük szólt. Valahonnét hangfoszlányokat hozott a szél.      

            - Kétbalkezet és a feleségét keresem!

Ijedten néztek körbe. Egy matróz jött feléjük, kezével hadonászva.

- Gyorsan, gyorsan! - kiabálta.

Futni kezdtek. Épp a hajóhíd felvonása előtt értek oda. Az utolsó percben!

- Na végre! - sóhajtottak fel.

Mire elhelyezkedtek addigra a hajó is elindult. Egyre messzebb és messzebb kerültek a parttól. A hajót hangos cuppogásokkal nyaldosták a tarajos hullámok. A pár, már semmit sem láttak csak a vizet. Csak nézték, csak nézték! Egyszerűen nem tudtak betelni a látvánnyal. Megbabonázta őket, ahogy az ég belemártózott az óceán végtelen kékjébe! A gyönyörűségtől kábultan rogytak a székükbe. A hajó hintázása álomba ringatta őket. Észre sem vették hogy mikor lett reggel. A hajó kapitánya érkezett feléjük.

            - Szép napunk van ma! - mondta. – Jó hírrel szolgálhatok Önöknek! Délután megérkezünk a kikötőbe. Örültünk, hogy velünk tartottak.

            A horgász és felesége szomorúan néztek egymásra. - Az nem lehet! – háborogtak. – Még csak most szálltunk hajóra! Ez még egy nap sem volt! – méltatlankodott Kétbalkéz.

- Kérem Uram! Ne vegye sértésnek, de talán nem nézte meg pontosan, milyen útra is szól a jegye! Ez egy, egy napos kirándulás volt.

Kétbalkéz előkotorta a jegyeket a zsebéből. Alaposan tanulmányozta, majd a kapitányra nézett: - Igaza van Uram! Bocsásson meg faragatlanságomért! A látvány így is gyönyörű volt, és sosem feledjük ezt a röpke napot – mondta még a legudvariasabb modorában.

- Örülünk, hogy jól érezték magukat! - mondta a hajókapitánya.

Kétbalkéz és felesége elbúcsúztak a legénységtől. Nehéz szívvel, de boldogan hagyták el a fedélzetet. A partról még integettek, aztán vidáman indultak hazafelé.

- Azért jó kis hajóút volt ez! – mondta végül Kétbalkéz mikor végre hazaértek, és a gyaloglástól fájós lábait felpolcolhatta halszálkás mintázatú székére. Felesége pedig boldog volt, hogy sikerült igazi, feledhetetlen élményt szereznie maguknak.

                                                                                  (Szabó Gitta: 2007-12-28)