Gyémánt könnycseppek

Történt egyszer, hogy egy szegény ember felvette szakadozott, molyrágta, öreg subáját, gumicsizmát húzott lábára, fejébe csapta kucsmáját, fejszét ragadott a kezébe, és elindult a téli erdőre. Hatalmas léptei alatt ropogott a vastag hótakaró. Orrát, arcát, marta a hűvös északi szél. Kezéből majd kiesett a balta, úgy elfagytak az ujjai.

Ment, csak ment arra, amerre sűrűbben álltak a fák. Gondolta, ha onnét vág ki egyet, az nem lesz olyan nagy baj, mert marad még elég. Odahaza elfogyott a tűzifa, és már majd megfagynak ebben a cudar időben. És még csak ezután jön az igazi tél.

Ahogy így tanakodik magában, azt veszi észre, hogy sűrű pelyhekben ismét hullni kezdett a hó.

- Na! – gondolta – Csak ez hiányzott! – és kucsmáját mélyebben húzta a fejére. - Itt meg is állok! – mondta, amint körbehordta tekintetét a tájon. A fák olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy fény alig hatolt át ágaik között, az is csak vékony sugarakban, és a sűrűn hulló hópelyheket aranyosan csillogóvá fényezte. Úgy ragyogtak, mintha drágakövek lennének. El is ámult a szegény ember! Szemével követte a vékony fénynyaláb útját.

- Uram, Teremtőm! – futott át a gondolat az agyán, mert megszólalni bizony nem tudott attól, amit látott.

Az egyik fa tövében, egy vérpiros ruhás alakot pillantott meg a fagyott földön ücsörögni. Óvatosan lépett közelebb.

- Khm! Elnézést! Hogy kerültél ide? – kérdezte és még közelebb lépett az alakhoz, miközben alaposabban szemügyre vette a leányzót. Mert bizony egy ezüstös hajú, fiatal leányt látott, aki mozdulatlanul, térdeit felhúzva, kezeit átkulcsolva rajtuk, összekuporodva ült a földön, és didergett. A nagy, tejszerű ködben, először észre sem vette, hogy a leány egy angyal. Gyönyörű, szépívű, a hónál is fehérebb szárnyacskái mereven álltak szét.

 - Hallod? – szólongatta tovább a szegény ember. – Szólalj, meg kérlek! Megsérültél talán? Miért ücsörögsz itt a hidegben? Megfagysz, meglásd!

A lány lassan felemelte fejét, és a homlokába omló hosszú haját megtáncoltatta a szél. Pisze orrocskája pirosra fagyott már. A két gyémánt könnycsepp nem tudott pilláiról leesni. A hideg fagy odatapasztotta.

- Mondd! Ki vagy? – kérdezgette tovább az ember.

- Karácsonyi Angyal a tisztes nevem – csilingelt a lány hangja, mintha valami üvegcsengettyű szólt volna.

- Karácsonyi? – kapott kucsmájához az ember – Az, bizony már vagy két hete, hogy volt! Azóta itt ücsörögsz?

A lány nézte a meleg ruhába öltözött embert.

- Igen! – sóhajtotta. – Azóta itt vagyok, és ha nem lennék angyal, már rég megfagytam volna. Egy lélek sem járt erre, hogy segíthetett volna rajtam.

A szegény ember leguggolt az angyal mellé. Fejéről levette kucsmáját és a lány hajára tette:

- Tessék! – mondta – melegedj egy kicsit. Kabátjából is kibújt, és a lányra akarta teríteni, amikor az felsikoltott:

- Jaj, ne! Rá ne tedd a szárnyacskáimra!

Az ember meglepődött. Értetlenül bújt vissza subájába.

- De miért?

- Tudod - kezdett mesélni a szépséges angyallány -, ha rám tennéd, a megfagyott szárnyacskáim eltörnének, és soha többé nem tudnék repülni, nem térhetnék haza Angyalországba. Oda, ahová földi halandó soha nem léphet, amiről nem is tudhatnak. Ha tudnának róla, mindenki oda szeretne menni, megrohannák, feldúlnák, tönkretennék, még ha nem is szándékosan.

- Értem Én! – dörmögte az ember, alig hallhatóan. – Akkor Te mégis mit keresel itt?

- Karácsonykor jöttem, mert egy nyuszika beszorult egy letörött faág alá. Jöttem, siettem, hogy segítsek neki, hogy megmentsem a fagyhalál elől, mert a Jég Birodalom főtündére már itt keringett körülötte, és jeges leheletével fonta körbe szegény reszkető tapsifülest. A nagy igyekezetben, hogy minél gyorsabban kiszabadíthassam a nyuszikát, nem vettem észre, hogy szárnyacskám beleakadt egy másik ágba, amit a Jégtündér utasított erre a gonoszságra, így meggátolva abban, hogy hazaszállhassak. Mikor látta, az ág erősen tart, rám küldte fagyos leheletét, és sérült szárnyamat megdermesztette. Ő elment, ám vérfagyasztó nevetése sokáig itt zengett egyik fatörzsről a másikra pattanva. Szerencsére a nyuszinak sikerült elszaladnia mire őt is elérte volna a fagy. De mivel az ág is megfagyott, nem számított arra, hogy ki tudom rángatni szárnyamat. Igaz, egy tollam odalett! Amíg nem nő helyette másik, addig nem tudok repülni! – szomorodott el az Angyalka.

Az ember, gondolkodóba esett. Igen erősen törte a fejét, még a szemöldökeit is, amin a hópihe megült, erősen összeráncolta.

- Hol van az a toll? – kérdezte végül.

- Itt! – nyújtotta kezét az angyal. – Látod? Az egész tollszárral együtt kijött. Ó, jaj! Mikor lesz helyette másik? Pedig már nagyon vacogok ebben az időben!

Az ember forgatta a tollat, megnézte a Karácsonyi Angyal szárnyát. Illesztgette, méricskélte, hogyan passzolna a legjobban.

- Tudod mit! – szólalt meg különösen élénk hangon. – Eszembe jutott valami! Nem messze lakom innét. Ha fel tudsz állni, és eljönnél velem haza, az asszony biztosan vissza tudná varrni a tolladat!

- Jó! – ugrott a lány talpra, de az elgémberedett lábai kicsúsztak alóla, és visszahuppant a földre. Kérdőn nézett az emberre.

- No, várj csak! Mutasd azokat a lábacskákat! De hiszen csonttá vannak fagyva! Így nem tudsz járni! Mindjárt segítek! Tarisznyájából elővett egy tégely faggyút, bekente vele az angyal lábát, és erősen dörzsölte, masszírozta addig, amíg használhatóvá nem váltak. Ezután szép lassan haza gyalogoltak.

Otthon az asszony kereste a kivágott fát, amiért az ura az erdőre ment, de az így szólt:

- Ne keresd a fát, mert nem vágtam egyet sem!

- Akkor hol voltál ennyi ideig?

- Találkoztam egy Angyallal!

- Ugyan! Ne beszélj már badarságokat!

- De! De! Csak nem tud bejönni szegényke, mert a szárnyai megfagytak.

Az asszony szeme kikerekedett, a szája tátva maradt a csodálkozástól, mikor kinézett az ablakon.

- Miért hoztad ide?  Talán vele fűtsünk?

- Ejnye már asszony! Hogy mondhatsz ilyen ostobaságot! – mordult az ember.

- Segítségre van szüksége. Kérlek! Te tudsz neki segíteni! Ezzel elmesélte az egész történetet, úgy ahogy volt.

- Nos! Akkor ne várassuk tovább szegénykét. – Eredj fiam – kiáltott hátra a kemence mellet gubbasztó leánykára -, hozd hamar azt a varrós dobozt!

Az asszony magára terítette vastag nagykendőjét, és kilépett a lányhoz.

– Isten hozott gyermekem! Hallom bajban vagy. Gyere, megnézem, mit tudok kezdeni a tolladdal.

Az angyal odatartotta fagyott szárnyát.

- Jaj, jaj! Ez így nem fog menni! Félek, jobban eltörik, ha megszúrom. Fel kell olvasztani, hogy meg tudjam varrni neked. A sérült szárnyat, a kiesett toll helyén lehelgette, meleg kezeivel simogatta, mire lassacskán lágyulni, puhulni kezdtek a tollak. Az angyal pisze orra is szép rózsaszínűre változott.

- Most már meg tudom varrni a szárnyad. Jobb lesz, mint új korában, meglásd! De fájni fog egy kicsit – figyelmeztette az angyalt, aki még csak egy pisszenést sem hallatott egész idő alatt, amíg az asszonyság dolgozott rajta.

Amikor végzett a munkával, az angyal óvatosan kipróbálta működik-e a szárnya. Először csak épp meglebbentette, majd egyre nagyobb lendületet vett, míg nem elrugaszkodott a földtől. Csilingelő, boldog nevetése rezgett az esti félhomályban. Az asszony nézte, és könnyezve integetett utána.

- Köszönöm szépen! – visszhangozták az angyal szavait a környező hegycsúcsok, miközben az angyal egy kecses mozdulattal, megmentői fölé röppent, és pilláiról az odatapadt gyémánt könnycseppeket lehullatta eléjük a földre, oda ahol az előbb még Ő maga állt.

- Hálám jeléül! – jött messziről az egyre halkabb hang.

Az asszony éles szemével fürkészte a talajt. Hamarosan észre is vette a két drágakövet.

Ettől a naptól fogva, nem kellett az erdőre járni fát vágni, nem fáztak többé, és a molyrágta, kopott subát kicserélték egy újra, a régit pedig a kutya alá tették, hogy ne fázzon szegény pára.

                                                                       (Szabó Gitta: 2008-01-15)