Duzzogó Tél

A Nap tüzes korongja felkúszott az égboltra, s meleg sugarakkal simogatta az imitt-amott hófoltos tájat. Már korán reggel rigófüttytől zengett az egész határ, és a levegőben friss, édes, bódító illatok úsztak.
A tél, a tavasszal állandó ellenségeskedésben élt. Folyamatos viszályban állt még a kikelettel, az ébredő természettel, és a szívekben gyúló tüzes szerelemmel is. Ameddig csak tudta, hideg borzongásban tartotta az egész Földet. Ám, most ezen a langyos tavaszi napon, úgy tűnt végre kudarc éri a hideg, jeges leheletű évszakot, mert a meleg napsütés elolvasztotta az utolsó hófoltot is a földekről, s az utolsó jégcsap is lecsepegett az ereszről.
A frissen kelt hóvirág fehér fejecskéjét kíváncsian dugta ki a még alvó fűszálak alól. Az emberek mosolyogva jártak az utcán, mélyeket szippantva a végre könnyű levegőből. Már nem húztak sapkát a fejükre, a bátrabbak és a kamaszok a kabátot sem gombolták be. Boldogságukban észre sem vették, hogy a tél még ott duzzogott a kertek aljában: - Úgy! Úgy! Csak vigyorogjatok!  Könnyelműsködjetek! Fogtok ti még vacogni!
De senki nem figyelt rá. Senkit sem érdekelt, hogy duzzogásával felkeltette a szelet, amely mérgében kavarogni kezdett. Senki nem figyelt a vészjósló jelekre, pedig bizony észre vehették volna, hogy a kavargó szél összeterelte a már foszladozó hófelhőket, s hogy a duzzogó tél is egyre erősebbé válik.  Egyszer aztán a felbőszült jeges szél hevesen rángatni kezdte a járókelők ruháját, cincálta a kigombolt kabátjukat, kócolta hajukat, és pirosra festette az orrukat.  
A járókelők megrémültek. Szorosan megmarkolták kabátjaikat, gyorsan begombolkoztak, nyakukat behúzták a kabátjuk gallérjába, és már nem voltak olyan vidámak, mint reggel. Összevont szemöldökkel, aggódva kémlelték a szürke égboltot, majd meggyorsított léptekkel siettek biztonságos otthonukba.
    Tetszett ez a télnek nagyon! Jeges szél barátjával víg kergetőzésbe kezdtek, és estére visszahódította a természetet. Fagyos leheletével, jéghártyát borított a víztócsák felszínére.
Egész éjjel tomboltatta a szelet, fütyültek a kémények, és az ablakok résein bekúszott a huzat a lakásokba, majd ismét esni kezdett a hó.
Reggel a Nap mosolyogva kelt fel. Őt nem tudta a haragos tél megijeszteni, hiszen az örökös körforgásnak hiába is szegülne ellen. Már megtanulhatta volna őkelme, hogy felesleges időpocsékolás az ilyen – ki az úr a háznál – fellángolás. Az ég királynője, még melegebb napsugarat bocsátott útjára, melynek selymes, tiszta fénye először megnézte magát a jéghártya tükrében, majd vidáman szikrázva felolvasztotta a jeget, kiszabadítva a vízből a tegnapról ott maradt könnyű sóhajt.
Ekkorra már a fény beragyogta az egész tájat. Átbújt a faágak között, körbeölelte a fatörzseket, megsimogatta a kikelt hóvirág didergő szirmai.
A tél nem tudott tovább ellenállni a tavasznak, a kikeletnek.  Ismét vereséget szenvedett. Nem volt mit tennie. Kénytelen-kelletlen visszavonult, hisz végérvényesen lejárt az ideje. Távozóban még visszasziszegett: - Ne örüljetek! Novemberben újra itt leszek!

                        (Szabó Gitta: 2008-01-31)