A pongyola pitypang lenge, pengetánca

A mező sárgállott a pongyola pitypang virágától. Aki csak körbenézett, sok-sok apró napocskát látott, melyek rövid, tömzsi száron csücsültek. Néha, az arra tévedő, tekergő szellő megtáncoltatta őket, s az ínyenc méhek, virágporukat ízlelgették.

Egy nap arra ébredtek a virágok, hogy szépséges sárga szirmaik helyét, hófehér pamacsok díszelegtek, egymásba kapaszkodva, szabályos gömböt alkotva.

- Ajaj! –sipákoltak egymás után.

- Mi történt velünk?

- Ne féljetek! – csilingelte az érkező szellőlány. – Megértetek arra, hogy magocskáitokat elhintsétek. Én azért jötten, hogy segítsek nektek.

- De hogyan? – aggódtak a virágok.

- Nem kell izgulnotok, csak egy kicsit fújdogálok, erre is, meg arra is, és óvatosan kitépem ernyőiteket.

- Kitéped?

- Nem fog fájni! Megígérem! Ezzel kezdetét vette a pihe könnyű, fehér ernyők tánca. Először egyesével, majd egyre sűrűbben szálltak arra, amerre a szellő fújta őket.

- Kérlek, vigyázz rá! Kapjon elég nedvességet! – szólt gyengéden az egyik virág.

- Melyik az?

- Az a kis kacskaszárú! Ott, ni! Látod?

- Látom. Egy percig se aggódj! – válaszolt a szellő, és az utolsó fehér, libegő ernyőcskét is tovarepítette. A kacskaszárút a patak partjára vitte.

- Itt leteszlek! Viseld magad jól!

Az ernyő szépen, komótosan, mint ahogy egy ejtőernyőhöz illik, egyre lejjebb ereszkedett. Könnyű volt teste, akár egy tollpihe. Még annál is könnyebb, akár egy hópihe. Nem eshetett semmi baja.

Ahogy, így békésen szálldogál lefelé, valami csillogást vett észre a magas fűben. Gondolta, megnézi, mi lehet az, mert ha csillog, biztosan csak valami jó dolog lehet. Kíváncsian libbent a tárgy mellé.

- Szia! Te ki vagy?

- Szia! Én a penge vagyok, és olyan, de olyan éles, hogy mindent egy nyisszantással elvágok. Ugyan akkor, gyengéd is, mert a férfinépség - igaz mostanában a nők is -, engem használnak arra, hogy simogassam a bőrüket. Bár, ha ügyetlenek, azért néha megvágom őket egy kicsit. Nagyon viccesek, amikor sziszegnek, és szaladnak sebtapaszért. Ö a játszótársam. Néha megkér, hogy direkt vágjam meg a gazdám arcát. Olyankor jót nevetünk, ahogy rémüldözik.

- Na hiszen! Szép dolog, mondhatom! Engem bizony nem tudsz megvágni!

- Ebben én, nem lennék ilyen biztos!

- Nem – e? – ereszkedett lejjebb a kacskaszárú pitypangernyő.  – Hiszen én vagyok a legkönnyebb, a legügyesebb táncos a világon.

- Kipróbáljuk?

- Próbáljuk! – hencegett most már a pitypangernyő is.

- Akkor gyere, libbenj ide!

A penge vékony élét odatartotta a pitypangnak, aki könnyedén ráereszkedett, szinte súlytalanul. A penge meg sem érezte, és a kacskaszárú pitypangernyő légies táncba kezdett. És táncolt, és táncolt, és táncolt. A penge kezdte nagyon unni. Azon gondolkodott, hogyan tudná a kacskaszárút kibillenteni egyensúlyából.

Észrevette, hogy időközben a Nap, már jó magasan jár az égen. Ettől a penge felélénkül, egy aprócska mozdulatot tett, épp csak annyit, hogy a ráeső napfény visszaverődjön fényes testéről, és elvakítsa a kacskaszárú pitypangernyőt. A pihekönnyű táncos megbillent a penge élén. A penge egy szemvillanás alatt lenyisszantotta a kacska szárat. A pitypangernyő tehetetlenül hullott a selymes, zöld fűbe.

- Ugye megmondtam? – nevetett fémesen a penge.

- Csak nevess! Ostoba.

- Ismerd el, hogy igazam volt!

- Igazad volt, valóban mindent el tudsz vágni. De meglátjuk ki nevet a végén. Fogsz te még csodálkozni!

Az eső, a szél, a Nap, a hó, mind segítették, hogy a kacskaszárú pitypangernyő magja, amit anyácskájától kapott, biztosan bele kerüljön a tápláló talajba.

Következő tavasszal, szépen kikelt a mag. Új növény lett belőle. Mikor sárga virágait a szél táncoltatni kezdte, kíváncsian körbenézett. Meglepődve látta, hogy a penge még mindig ott van a régi helyén. Megkopott, rozsdás, fénytelen. Már a Nap sem csillog az oldalán.

- Szegény penge! Ha nem okoskodik, tovább játszhattunk volna.

                                                                                              (Szabó Gitta: 2008-06-03)