Vihar a völgyben

Egyre borúsabbá vált az idő. A völgyben szerényen megbújó falucska felett, szürke fellegek tornyosultak, mint egy jelezve a lakóknak, hogy készüljenek fel, mert hamarosan lecsap. A falucska lakói siettek is, ahogy csak bírtak. Az állatokat beterelték az ólakba, és az ólajtókat alaposan bereteszelték. A kötélen száradó ruhákat összeszedték, és az udvaron játszadozó gyermekeket betessékelték a házakba. Az asztalokra előkészítették a gyertyákat, hátha szükség lesz rájuk. Hang nélkül sürögtek, és a gyermekek is csendben figyeltek. Az erdőben, kopott ruhában, szakadt cipőben, két alak gyűjtögette a lehullott rőzsét. Meg, megálltak, és az idősebbik aggódva kémlelte az égboltot.

- Meglásd! Nagy vihar lesz itt nem sokára – mormolta az öreg, kócos szakállát simogatva.

- Akkor siessünk! – kapkodta gyorsabban a rőzséket a fiatalabb alak.

- Siessünk! – fordult unokája felé az öreg, majd a kupacba gyűjtött gallyakat felnyalábolta, és elindult – pedig azt hittem maradhatunk még egészen estig!

Még tavasszal érkeztek ide az erdő biztonságába, itt találtak menedéket maguknak, miután az asszony meghalt, és a kis házukat elvették tőlük. A gyereket is akarták, de azt nem adta, inkább világgá ment vele – merült gondolataiba az ember, és kérges kézfejével megtörölte párás szemeit.

- Ez a cudar idő! Korán jött. Még kellene gyűjtenünk télire rőzsét, hogy a kunyhóban kihúzzuk tavaszig!

- De nagyapó! Még korán van.

Mire biztonságba helyezték a rőzsét, és magukat is, addigra süvítő szél járt már a falu egyetlen utcájában. Hevesen rázta a kapukat, a bádogtetőket. Itt, ott felkapott néhány kint felejtett vödröt, gyermekbiciklit. Még a kis templom harangját is megkongatta az erős szél, és sűrű port kavart mindenfelé. Már nem lehetett látni semmit. Az ablakból bámultak kifelé az emberek, és sűrűn vetettek keresztet a mellkasukon.

Végül kitört a vihar. Teljes erejével söpört végit a falun. A szél nekicsapódott a dombok oldalának. De azok büszkén ellenálltak. Ettől a szél egyre dühösebbel tombolt. Majd tölcsérként, körbe-körbeforgott. Nem kímélt semmit. Tört, zúzott mindent, ami csak az útjába került. Befutott az erdőbe is. Ott aztán kedvére dühöngött. Tépte a fákat, törte az ágaikat. Volt, amelyiket tövestől kifordította a helyéből. Vészesen közeledett a kunyhóhoz. Az öregember szorosan ölelte kis unokáját. Elképzelni sem tudta mi lesz velük, ha a vihar odaér.

A faluban már elült a vihar. A por is kezdett leülepedni. Az emberek kimerészkedtek házaikból. Csoportokba verődve tébláboltak, és suttogtak. Arról beszéltek vajon mi lehet az erdőben lakókkal:

- Én mondtam nekik, nem biztonságos az erdő…

- Én is hívtam őket, lakjanak el a pajtában amíg…

- Én bizony nem tétlenkedem itt! – Ugrott az egyik fiatalember. A nagytermetű, vörös hajú, pirospozsgás férfi kapta magát, az ólhoz ment, felpattant a lova hátára, és egyenesen bevágtatott az erdőbe.

Sok fa hevert kidőlve az úton. Lassan haladt, féltette a lova lábát. A vihar teljesen eltakarodott már. Békesség honolt mindenütt. Csak az összevisszaság mutatta, hogy erre járt. Végül megtalálta a kunyhót. A gyermek éppen igyekezett nagyapját kihúzni a szabadba. A kunyhóra rádőlt egy fa, de szerencsére fennakadt egy másik törzsön, és nem zúzta teljesem össze a rozoga építményt.  

- Várj csak! Segítek! – kiáltott oda a gyermeknek, és a lovat kikötötte.

- Mi történ?

- Nem tudom! Csak elaludt! Tudod, mi lehet vele? – nézett könnyes szemekkel az idegenre a gyermek.

- Mindjárt megnézem – mondta, és az ernyedt test fölé hajolt. Kezét az öregember nyakához tette, kicsit várt, majd így szólt: - ÉL! Kicsit gyenge, de hívok segítséget, bevisszük a faluba. Majd az orvos megvizsgálja.  Maradj itt mellette még egy kicsit. Sietek vissza! Nem hagylak magatokra.

                                                                           (Szabó Gitta: 2008-06-05)