A Jó és a Gonosz boszorkák, elérték Déva várát

Magos Déva vára a település fölé emelkedő meredek hegy tetején állt,
vigyázva a Maros-völgyében élők nyugalmát. Ám a vár kerek bástyái régi
szörnyű tettekről suttognak. Sokszor hatalmas szélvihar keringett
körülöttük, melyeket – úgy mesélték a régi öregek, halott lelkek
sóhajtásai teszik félelmetessé. Még azt is rebesgették, hogy a vár
építésekor a jó és a gonosz boszorkányok viaskodtak egymással, hogy
vajon ki alkot marandóbbat -, ilyenkor a völgyben is hatalmas
szélvihar támadt. Az emberek riadtan szaladtak ki házaikból, és
rémülten emelték tekintetüket a magaslaton álló vár felé.

Ezen a napon is szél szaladt az utcákon, veszedelmesen kavarva fel a
port. A lakók között a pánik lett az úr, és eszükbe jutott a várról az
a régi, rémséges történet. Most is, hallani vélték a gúnyos kacaját a
gonosznak, a jóságos boszorka sírását, a befalazott nő
jajveszékelését, és a gyermek hangját amint szólongatja édesanyját.

A riadalmat egy idős ember, talán a városka legidősebb lakója is
fokozta. A településben bolondnak tartották, mert mindig, amikor a
szél süvítve lecsapott a várfokáról, eszelősen járta az utcákat. De
azért a gyermekek szerették, mert ilyenkor, érdekes történeteket
mesélt nekik.

Most is így történt. Reszketeg kezével, botjára támaszkodott és a köré
sereglett gyermekeknek egy nagyon, nagyon régi történetet kezdett
mesélni, amit még kisgyermekkorában hallott a dédnagyapjától.
Elmesélte a vár történetét, úgy ahogy senki sem ismerte, olyan
részletességgel, mintha ő maga is részese lett volna.

- Bizony, már idejét sem tudom, mikor történt ez az eset, de akkoriban
sok-sok kincset ígértek annak, aki ott a magosban megépíti azt a
várat. Jelentkezett is tizenkét vakmerő kőmíves erre a feladatra, mert
bizony nagy szükségük volt a kincsre, a megélhetéshez...

Kis szünetet tartott a mesélésben, mert koránál fogva hamar elfáradt.
A levegő vétel is sokszor a nehezére esett, főleg a szélvihar
közeledtére, mintha valami titkos, félelmetes súly nehezedne a
mellkasára. A pipáját néma csöndben tömte meg. A kíváncsi apróságok
sem szólaltak meg. Még pisszenni sem mertek, mert tudták, ha
megzavarják az öreget, akkor végleg abbahagyja a mesélést, és ki
tudja, mikor jut megint eszébe.

A türelmes várakozás meghozta az eredményét, mert az öreg ismét
beszélni kezdett: - Neki gyürkőztek az építésnek. Szépen haladtak
vele. Igen ám! De valami baj lehetett, mert amit raktak délig,
leomlott estére, amit raktak estig, leomlott reggelre. Hiába
igyekeztek lelkiismeretesen, jó szívvel, becsülettel dolgozni. Csak a
bosszúság érte őket, mintha valaki, csupa gonoszságból, ledöntötte
volna a falakat. Végül nagy tanakodásba fogtak, hogy miként tudnák
felépíteni a várat, hogy állva is maradjon, és megkaphassák a
jutalmat. Egyiküknek borzasztó terv jutott az eszébe. Azt találta ki,
hogy amelyik kőmíves felesége először megy hozzájuk elemózsiát hozva,
azt szépen bedobják a tűzbe, és annak hamvaival majd sikerül tartóssá
építeni a vár falait. A többiek szörnyülködve, nagy nehezen, még is
belementek a dologba.

A gyermekek rémültem kiáltottak fel. Szemeik kerekre nyíltak, kezeiket
a szájuk elé kapták. Az öreg látván a riadalmat, megkérdezte tőlük: -
Hagyjam abba?

- Neeem! - válaszoltak a gyerekek kórusban, de kezeiket még mindig a
szájukon tartották.
És az öregember tovább mesélt: - A dédnagyapám úgy mesélte, hogy egy
bizonyos Kőmíves Kelemen fiatal felesége járt éppen arra. Meg is

fogták szegénykét, betették a tűzbe, és mikor felrakták a falakat a
hamvaival kevert mésszel, bizony többé nem omlott az össze.

A kőmívesek végre megkaphatták jutalmukat. De sírt szegény Kelemen,
mert hiába volt pénze, nem volt kedvese, akivel örülhetett volna neki.
Ráadásul, odahaza, az árván maradt fiacskája egyfolytában csak
édesanyját kereste. Nagyon szégyellte magát. Aztán már nem bírta
tovább és megmondta a gyermeknek, Hogy hol találja a mamáját.

Egyik tragédia a másikat követte. Mert bizony a fiú útra kelt a Magos
Déva várához, megkeresni elvesztett édesanyját. Az apja nem tudta
visszatartani. A várhoz érve a fiú anyját szólongatta. Ekkor, a
befalazott asszony szíve meghasadt. Beleremegett az egész hegyoldal.
Megnyílt a föld is, és az árva gyermeket elnyelte a föld.

Csend lett. Csak a légy zümmögését lehetett hallani. Majd így szólt az
öregember: - Ennyit mesélt a dédnagyapám! Hogy mennyi igaz belőle? Azt
bizony én nem tudhatom! – Nos! – csapott a térdeire. - Szaladjatok!
Elég volt a naplopásból!
Lassan, nagyokat nyögve ő maga is feltápászkodott a farönkről, és
botjára nehezedve tovabicegett viskója felé.

E közben a két boszorka, a jó és a gonosz megérkeztek a vár, romos falai közé.
Ott leszálltak söprűjükről, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat.
Mire a fáradtságot elűzték, megérkezett a befalazott asszony, és
kisfia szelleme is. Megkezdődött az eget rengető kacagás, sírás,
sikoltozás, jajveszékelés, amitől a városkában az emberek reszketve
menekültek vissza házaikba. Ott várták meg a vihar elcsendesedését.
Csak az öreg maradt kívül. Mozdulatlanul nézte a várat, és arcáról
csendesen patakzottak a könnyek.

                               (Szabó Gitta: 2008-06-09)