Papucsfalva királylánya

(Lorcsának)

Hogy hol van Papucsfalva? Megmondom. Térképen ne keresd, hiába is tennéd, de ha kinyitod a mesekönyved, pontosan az Üveg-hegy és az Óperenciás tenger között találhatod. Egy cérnavékony kis szárazföld, amit akár az Üveg-hegy lábának is nevezhetnénk, ha jól megnézzük a rajzon. Ezen a picinyke szabad területen élt Papucsfalva királya családjával, és azzal a néhány alattvalóval, akik mind a palota szolgálatában álltak.

Papucsfalván mindig jó kedv uralkodott, amit az Üveg-hegynek és az Óperenciás tengernek köszönhettek. Mindig csillogott, ragyogott tőlük minden. A Nap selymes fényét hol az üveg-hegy szikrázó felszínén, hogy a tenger csillogó víztükrén táncoltatta. Ettől a napfény szivárvány ruhát öltött magára, ami mindig ott tündökölt Papucsfalva égboltján. Ha leszállt az éj, fekete palástjáról a csillagok, a tenger vízében táncoltak, és mint megannyi szentjánosbogárka világították meg az éjszakát. Ehhez a tánchoz az udvari zenész, a szél muzsikált.  Mikor fújt, a tenger különös csobbanó, csobogó, cseppenő, csacsogó, loccsanó hangokon szólalt meg, és békés lágy morajlással csalt az emberek szemébe csillogást, ajkaikra barátságos mosolyt. Amikor a szél nekicsapódott az Üveg-hegy oldalának, a kiálló üvegsüvegeket, az apró üvegszilánkokat, nagyobb sziklaszirteket mind körbenyaldosta. A sokcsengettyűs vidám hangtól, csak egyetlen hang volt szebb az egész környéken. A kis királylány nevetését, csilingelő kacagását, semmi más nem múlhatta felül.  Ilyenkor mikor a szél muzsikált, a kicsi királylány örömében táncra perdült, és csak nevetett, és nevetett, megállás nélkül. A királyi szülők el sem tudták képzelni, hogy létezhet – e ennél nagyobb boldogság, vagy, hogy ennek a csodának valaha is vége szakadhat.

Egyetlen gondjuk volt csupán, hogy a kis királylánynak ilyenkor, mindig elvásott egy pár papucsa. Lassan már nem volt mit felvegyen. Ugyan volt a birodalomban mindenféle papucs, strandpapucs, utcai papucs. Volt kopogós, fényes, gyógypapucs. De volt futó, játszó, nagymamás, nagypapás is. De királylányos bizony nem volt.

A kis királylányt ez egyáltalán nem zavarta. Neki az volt a fontos, hogy legyen mivel fésülnie derékig érő arany haját, amelynek csillogása láttán, még az öreg Nap is szégyenkezve vonult a felhők mögé. Az Üveg-hegy is belesápadt az irigységbe, ilyenkor nem csillogott, mint a gyémánt. Egyedül az Óperenciás tengerben úszkáló aranyhalakat nem bántotta ez a csillogás. Őket megvédte a víz kéksége. Ráadásul, amikor a királylány a vízpartra ment, mindig összefogta a haját zöld hínárral.

Telt, múlt az idő. A szél minden évben muzsikált, amikor az éjszaka csillagai a tengerben fürödtek, így minden évben egy pár papuccsal kevesebb állt a királyi papucs szekrény polcán. És már, nincsen aki, készíthetne ilyen különleges papucsot. Sajnos rég elfogyott már az a finom anyag, amiből készült, és a pókok, akik szőtték belőle a papucsot, ők is rég elköltöztek. Így szégyenszemre a királylány lassan mezítláb járt a palotában, az utcán, és a vízparton. Lassan a táncolni is csak mezítláb tudott. Ezek a papucsok azért voltak olyan különlegesek, mert anyagukat gondosan összeválogatott, és befogott hozzávalókból készítették. Ilyen volt például a tündérhaj, ökörnyál, meleg napfény, hűvös harmatcsepp, szép ívű szivárvány árnyéka. Végül rugalmas pókhálóval szőtték össze. Ebből az anyagból készült papucs hidegben is, és melegben is kényelmes viselete volt, az érzékeny lábú királylánynak, aki semmi mást nem tudott a lábára húzni, mert azonnal kipirosodott, kisebesedett a lába. Bőrkeményedés, vízhólyag éktelenkedett ilyenkor a lábán.

Szegény öreg, őszszakállú király törte a fejét, mit is tudjon kitalálni, hogy meggátolja a közeledő bajt. Eszébe jutott, milyen régen is beszélt udvari boszorkányával.  Kapta az asztalán lévő üveg csengettyűjét, és magához hívta a boszorkányt, aki meglepő módon még mindig olyan fiatalos volt, mint annak idején, amikor legutóbb találkoztak.

   - Felség! Hivattál! – hajolt meg mélyen az asszony.

   - Jól van! Jól! Elég legyen ebből. Tudod, erre semmi szükség – legyintett a király. – Gyere, ülj ide az asztalomhoz!

A boszorkány leült, és királyára nézett.

   - Mit kívánsz királyom? – kérdezte tőle.

   - Azt akarom tudni, a kártyáid tudnak-e valami megoldást, leányom papucs problémájával kapcsolatban?

   - Ejnye királyom! Biztosan akarod a kártya segítségét? Legutóbb is, amikor a kisasszony született…

   - Igen, tudom. De fogytán a papucskészlet.

   - Vagyis beigazolódott az akkori jóslat, hogy tizennyolc éves korában meg kell válnod leányodtól? Hogy a tenger szellemének kell adnod, hogy ne mossa el a birodalmadat?

   - Még nem! Még van egy év addig – nézett esdeklőn a király a boszorkányra.

Az udvari boszorkány elővette jóskártyáját, és kiterítette az asztalon. Egy darabig hümmögött, csóválta a fejét, majd így szólt: - Férjhez kell adnod a lányod, egy éven belül!

   - De kihez adhatnám? Hiszen nincsen egyetlen legény, sem a környéken!  

   - Küldd szét a hírnökeidet! Vigyék el a hírét annak, hogy Papucsfalván a királylány eladó sorba került, és keressük méltó párját.

A király az udvari írnokkal megíratta a levelet: „Figyelem! Papucsfalvi királykisasszony eladó sorba került! Várjuk azokat a kérőket, akik olyan topánkát hoznak, ami nem sérti fel a lábát. Aki ilyet tud hozni, feleségül veheti a királylányt, és ha az öreg király meghal, annak a helyébe léphet.”

Az aranyhalakat sorra, mind kifogták a különböző országok, birodalmak horgászai. A kis palackpostákat pedig elvitték a legügyesebb, legokosabb, legdaliásabb ifjakhoz, akik mind útra kerekedtek. Volt, aki a tengeren próbálkozott és volt, aki az Üveg-hegyet akarta megmászni. Volt, aki repülőt épített magának és volt, aki léghajóval indult útnak.

A kitűzött nap egyre közeledett. A királyi palotában az udvari zenész egyfolytában muzsikált. Igen ám! De amíg ő zenélt, addig egyetlen kérő sem érkezett, mert hol a tenger vetette hullám sodorta vissza őket, hol az üveg-hegy csillogása vakította el, vagy süketítette meg a kérőket. Ezért a király elrendelte, hogy a zenészt zárják be.

Befogták a szelet egy nagy hordóba, és a menyegző idejéig egy, hét lakattal lezárt titkos szobába tették. Most már, hogy szélcsend lett, a kérők szép sorjában megérkeztek. Voltak cicomás ficsúrok, voltak szakadtak, lomposak, művész lelkek. Tisztességes kétkezi munkások, halászok, pékek… Mindegyikük hozott lábbelit, amit a királykisasszony sorra fel is próbált. Harmadik napja tartott a cipellő próba, de királylány nagyon elcsüggedt, félt, hogy nem talál a lábára való topánt, amikor megjelent a következő kérő, egy daliás, barna szemű fiatalember. Egyszerű sportos ruhája, laza vászon nadrágja sok zsebbel, kellemes zöld színű galléros pólója, kényelmes öltözetnek tűnt. Lábán, könnyű, jó kiállású vászoncipő díszelgett. A legény mélyen meghajolt az aranyhajú lány előtt, majd mikor felegyenesedett, a királylány szemébe nézett, és feléje nyújtott egy egyszerű, fehér dobozt.

   - Fenséges királykisasszony! Vedd fel a cipőt nyugodtan. Meglátod kényelmes lesz. Ebben aztán kedvedre táncolhatsz.

A királylány formás lábacskáit beledugta a szépen megmunkált homokszínű, puha vászoncipőbe. A legény letérdelt elé, és bekötötte a cipőfűzőket.  

   - Apácska! Hol van a zenész? Táncolnék egy kicsit! – nevetett a királylány.

Az öreg király szívét ismét elöntötte a boldogság, hogy megint hallja csilingelő kacagását a leányának. Ugrasztotta is a szolgát, hogy engedjék ki a szelet. A szél nagyon örült. Olyan különleges zenébe kezdett, hogy senki nem tudott egy helyben megállni. Táncolt az egész udvari nép, és táncoltak a kérők is. Táncoltak egész éjjel. A királylány lábán azonban, egyetlen piros folt sem éktelenkedett. Sehol egy vérhólyag, egy bőrkeményedés.

Az öreg király nagyon elégedett volt a legénnyel, és az új cipellővel. Ki is hirdette a világra szóló lakodalmat. Az aranyhalak mellé segéd halakat kellett szerződtetni, hogy győzzék vinni a palackpostával a hírt.  Mire mindegyik hal visszatért a helyére, addigra már megkezdték a lakodalmat, és a tenger szellemét is meghívták. Hogy többé ne haragudjanak egymásra, még a pertut is megitták. Az öreg királyné még most is elpirult amint meglátta régi kedvesét…

Itt a vége, fuss el véle!

                                                           (Szabó Gitta: 2008-06-29)