Álommanó

Történt egyszer, egy kora hajnalon, mikor még a madarak is aludtak, és álmukban csiripeltek, hogy Álommanó hazafelé igyekezett a nagy Bükkösbe, hogy végre ő is aludhasson, mielőtt újabb kisgyermek szemére kellene pihentető álmot hintenie.
Ezen a hajnalon a manó valamiért nem a megszokott úton indult haza. Ezért erősen kellett figyelnie, nehogy eltévedjen. Már az erdőkerülő utcánál járt, amikor meglátta Angyalboszorkát amint mosolyból szőtt hálójába, gyűjti csillogó cseppjét a hajnalnak.

- Csitt! – csitította az angyal, mielőtt szólhatott volna. – Csak csendben, mert megremegnek a cseppek, és lecseppennek a rózsa szirmairól.

- Minek az neked? – suttogott a manó is.

- Hát te nem is tudod? Mióta megszületett a kicsi Angyal, azóta minden hajnalban, összegyűjtöm ezeket, a cseppecskéket, és velük mosom meg az arcocskáját. Ettől a csillagocskák a szemében örökké égnek, és rózsás pofikája sosem fakul, és ha a tükörbe néz majd, látni fogja a természet csodáját, és nem szűnik meg a szeretete iránta.

A manó egy darabig nézte a szorgoskodó angyalt, majd illedelmesen elköszönt, és indult tovább. Végre meglátta az erdőt, benne a kényelmes otthonát.

- De jó is lesz a pihe-puha ágyikóban aludni egyet! – gondolta. De rosszul gondolta, mert mindegyik fánál, amelyik mellett elhaladt, egy madár csiripelt álmában, és mindegyik a kis angyalkáról mesélt, aki itt a szomszédban született, él és boldogságot hoz mindenkinek, aki csak látja.

Álommanó olyan, de olyan kíváncsi lett erre a csöppségre, hogy alig tudott elaludni. Izgatott volt, hajtotta volna a jó öreg időt, ám az nem hagyta magát. Egyetlen röpke pillanattal sem engedte, hogy az est előbb érkezzen. Mikor végre leszállt az est, Álommanó sebesen indult, hogy végre ő is láthassa a gyermeket.  

Csendben belopódzott a szobácskába, ahol éppen a büszke édesapa jó éjt, puszit adott a csöppségnek. Rózsás pofikáját gyengéden megsimogatta, kis takaróját megigazgatta.

Amikor a szobaajtót résnyire behúzta maga után, álommanó előbújt a kiságy alól. Csak ámult és bámult. A csodálkozástól majdnem elfelejtette, hogy neki láthatatlannak kell lennie: - Ejha! – gondolta. – Igazat mondtak a madarak.

A gyermek nyugtalanul mocorogni kezdett. A manó, hogy fel ne ébredjen a csöppség, halkan altatót dúdolt neki:

Alszik már a kicsi Angyal,

Szüleinek napsugara,

Csillagok a szemében,

Pillák mögött megpihennek,

A kicsi Angyal, végre álomország tündér lakta zöld mezején, járt. Álmában a tündérlányokkal kergetőzött. Arcocskájára lágy mosoly ült. A manó látva ezt, egy szemvillanás alatt kisurrant a szobából, és elégedetten tért ő is nyugovóra.

                                                                                  (Szabó Gitta: 2008-09-07)