Pöttöm a nagymamánál töltötte az idei nyarat is, mert a szülei nem tudnak vele annyi ideig otthon maradni, amíg az óvoda zárva volt, amit Pöttöm egyáltalán nem sajnált, mert nagyi mindig a kedvencét főzte és sütötte neki, és nem kellett korán kelni sem. Sőt, volt olyan is, hogy a mamája az ágyba vitte neki a reggeli kakaót. De, ez titok! Ez, az Ő kettőjük nagy, nagy titka!

Ezen a reggelen Pöttöm rántottát szeretett volna reggelire. Nagyi ugrott is, hogy unokája kedvében járhasson. Neki ez volt a legnagyobb öröme, hogy ezt a csöppséget kényeztetheti. Egy, kettőre, az asztalra kerültek a tányérok, villák, kés, a tojás, még a kenyér is. Pöttöm, izgatottan nézte nagymamája sürgölődését, és szakértő szemmel figyelte, hogy minden hozzávaló előkerüljön a rejtekéből. Igen ám! De csak egyetlen tojás volt a kamrában.

– Ajaj! – szólt a nagyi. – Ki kell, menjek a tyúkólba, hogy összeszedjem a friss tojásokat. Megtennéd, hogy addig vigyázol a tojásra? – kérdezte unokáját.

Pöttöm boldog volt, hogy ilyen fontos feladattal bízta meg a nagymamája, ezért így válaszolt:

– Igen, nagyi. Vigyázok! 

Nagyanyó már sietett is a tojásokért. A tyúkól felől nagy kárálás szűrődött be a konyhába.

- Hallod-e te tojás! Jól viselkedj ám! Most én vigyázok rád, amíg a mami vissza nem jön. Ezért ne rosszalkodj, mert nem érek rá veled bajlódni, a figyeléstől.

A tojás megszólalt: - Talán köszönnél előbb, mielőtt hozzám szólsz! Nagyon buta lehetsz, ha még azt sem tudod, hogy a nagyobbaknak köszönni kell! Hiszen én vagyok az élet kezdete, és az étel, amivel jóllaktok. Pöttömnek kerekre nyíltak a szemei.

- Nem is vagyok buta! – válaszolta.

- Bizony, hogy buta vagy! Ha én mondom, elhiheted! – fennhéjázott a tojás.

- Hagyd azt a gyermeket békén! – szólalt meg a kenyér is. – Mit mesélsz neki butaságokat? Még hogy te vagy az élet! Nevetnem kell!

- Igen, én! – húzta ki magát a tojás. – Szerinted a tyúk miből lett, amelyik engem megtojt? És különben is. Benned is van tojás. Vagyis nélkülem nincsen semmi!

- Micsoda? – nevetett a kenyér. – Csak, hogy tudd, épp tegnap hallottam a boltban, amikor a polcon ücsörögtem, és illatomat adtam az embereknek, hogy a mellettem lévő polcnál, az egyik vevő tojásnélküli tésztát vásárolt. És, igen is, van tojás nélküli kenyér is.

A tojás kissé alább hagyott a dicsekvéssel, de nem tudta sokáig megállni.

- Tudod! - szólt ismét a kenyérhez. - Belőled, sosem lehet rántotta, amit Pöttöm olyan nagyon szeret.

- De nélkülem, nem tudna téged megenni. – válaszolt a kenyér. – Semmivel sem vagy fontosabb, mint én!

- Ez nem igaz! – mérgelődött a tojás, és billegni kezdett az asztalon. Pöttöm azonnal figyelmeztette, hogy viselkedjen jól, mert még mindig ő őrzi, és nem tud rá figyelni a nagy felvigyázásban, és ha jön a nagyi, megmondja neki, hogy rossz volt. És a nagyi majd, meg megbünteti.

A nagyi belépett a házba. Az asztalon hirtelen nagy csend lett. A friss tojásokat előbb alaposan megmosta nagyanyó, és végre nekiláthatott a reggeli elkészítésének. Vette a tányért, a tojást, amit óvatosan odakoccintott a tányér széléhez.

- Így ni! Látod? Nem kell erősen, csak egy kicsit - magyarázta unokájának, hogyan kell feltörni a tojás héját.

A tojás felszisszent: - Ez fájt! Na, de kérem! Miért? A héja szétnyílt, és a lágy, nyúlós tojás belecsusszant a tányérba.

- Látod? Ebből a sárgából lett volna a kiscsibe. Ez az átlátszó fehérje pedig, a csibe bölcsője lenne, ha a kakas is akarná.

 - Ugye, megmondtam! – szólt a tojás a tányérból a kenyérhez. – Nem vitás, én vagyok az élet!

- Hm! Igazad lehet – válaszolt a kenyér elgondolkodva, - de van nálad fontosabb is.

- Nincs!

- De igen! Itt vagyok például én. Majd meglátod. Nélkülem semmit sem érsz.

A nagyi fogta a villát, és a tojásba mártotta, és verni, keverni kezdte, egészen addig, amíg a tojás többé már nem volt nyúlós.

A tojás megint jajgatott: - segítség! Miért bánnak így velem? Én bizony világgá megyek! – és a villa alól apró cseppekben kezdett kifröcsögni. A kenyér, azért egy kicsit sajnálta a tojást. Ezt igazán nem kívánta neki, de nem tudta szó nélkül megállni: - Na! Sokra vitted a nagyságoddal!

A tojás éppen megfelelő állagú volt, így a nagymama abbahagyta a verését. Most a nagykést vette a kezébe. Fogta a kenyeret, és levágott belőle két szép szeletet. Most a kenyér jajveszékelt: Pöttöm! Segíts! Ez fáj! A tojás nevetett. Nevettében még több cseppje fröccsent az asztalra.

- Hogy mersz kinevetni!? – mérgelődött most már a kenyér.

Nagyanyó elfordult az asztaltól, hogy serpenyőt tegyen a lángra és, hogy olajt öntsön bele. A kenyér és a tojás egyre dühösebben veszekedtek.

- Még szép, hogy kinevetlek! Te sem úsztad meg a kínzásokat. Ezek szerint te sem vagy fontosabb nálam.

- De igen. Hidd csak el nyugodtan! Ha a Pöttöm csak téged enne meg, elrontaná a gyomrát veled.

- Na jó, te nagyokos! Ha azt akarod, döntsön az erősebb! – erősködött a tojás, és jócskán ráfröccsent a kenyérre. Ettől a kenyér dühösen beleugrott a tányérban a tojásra, és szívni kezdte magába. Még alaposan meg is hempergőzött benne, hogy minél több tojást szívhasson magába. Pöttöm felkiáltott: - mamikám! Verekszenek! A nagyi rémülten fordult vissz az asztalhoz: - Kik verekszenek?

- Nézd! Beleugrott a kenyér a tojásba!

- Na de pöttöm! A kenyér nem tud ugrálni. Talán segítettél neki egy kicsit?

- Nem, nagyi. Hidd el, nem tettem semmi rosszat!

A tojásból már csak pár csepp volt a tányér alján, de így sem hagyta magát. - Na? Hogy tetszik? Mindenütt bekentelek. Én vagyok felül. Én vagyok az erősebb.

- Ugyan! - bugyborékolt a kenyér a tojásban.  – Hiszen én szívtalak magamba!

- Nagyikám! Most mi lesz a reggelimmel? – kérdezte aggódva Pöttöm.

- Ó! Angyalkám! Egy percig se aggódj! Meglátod milyen finom reggelink lesz.

Az olaj vígan sercegett a serpenyőben. Nagyi a villa segítségével óvatosan bele tette a tojásos kenyérszeletet. Ettől a két veszekedős egyszerre jajgatott.

- Ilyen szégyent! Együtt kel süljek ezzel a pökhendi kenyérrel! – finnyáskodott a tojás.

- Senki nem kért rá! Maradtál volna nyugton, most finom pirítós lehetnék, jó kis fokhagymával! – sopánkodott a kenyér is. A forró olaj vidáman sercegett, és nevetve a két oktondin, egyre sűrűbb buborékokat fújt.

Jött nagyanyó, és végre véget vetett szenvedéseiknek.

- Pöttömkém! Ülj gyorsan az asztalhoz! Már is adom, ezt a szép pirosra sült bundás kenyeret.

- Bundás kenyér? – csodálkozott a gyermek. – Akkor mégiscsak a tojás győzött?

Most a nagyanyó szeme kerekedett el a csodálkozástól: - Ezt, hogy érted?

- Úgy! – kezdte mondókáját Pöttyöm -, hogy a kenyér és a tojás azon vitatkoztak, melyikük a fontosabb.

- Értem már! Hiszen ez butaság!  A kenyér nélkül a tojás nem tudna bunda lenni, és a kenyérnek sem lenne bundája a tojás nélkül. Inkább együnk, mert kihűl a reggelink! – mondta még nagyi, és végre jó ízűen beleharapott a bundás kenyérbe.

- Ó! Az árgyélusát! Ennek semmi íze! Ide azzal a sótartóval! – kiáltotta nagyanyó. Ujjával kicsippentett a szép, fehér, kristályos sóból, és megszórta mindkettőjük kenyerét.

- Na! Most egyél szentem. Most már igazán ízletes. A só odasúgta a bundás kenyérnek: - Én vagyok a lényeg! Én vagyok az élet… sója!

                                                             (Szabó Gitta: 2008-09-17)