Történt egyszer, mikor az ember elment otthonrúl, és az asszony maga maradt, és épp az ebéd utáni szundikálását töltötte, éppen akkor, éktelen nagy ricsaj, csörgés, csörömpölés támadt. Erre riadt szegény mély álmából. Ijedtében azt sem tudta hol van! Csak dörgölte álmos szemeit, majd bizonyossá vált, hogy a zaj a konyhából jön. Nagyon megrémült. Azt hitte, tán tolvaj betyárok lepték meg a házat. Ha nem félt vóna annyira, tán még kiabál is, de igen csak félt az istenadta. Reszketett egész testében, mint a nyárfalevél.

Mikor első riadalmából egy kissé magához tért, némi erőt gyűjtött, csendben a kályhához osont, kapta a piszkavasat, és azzal felfegyverkezve kirontott a konyhába. Nagy meglepetésére a konyha üres volt. Sehol egy szál tolvaj betyár. A csörömpölés is megszűnt egy pillanatra, ám fel sem ocsúdhatott, ismét nagy lárma kerekedett. Fülelni kezdett. Egyre kivehetőbbé vált, hogy bizony a lárma nem jön máshonnét, mint a konyhaszekrényből. – No! Tán csak nem egér fészkelte be magát az edények közé? – morfondírozott. Közben fogta a hokedlit, odavitte a szekrény elé, gondolván, ha kinyitja a szekrény ajtaját, és kiugrik az egér, ő biza felmászik a tetejére, és fejbe kólintya a piszkavassal! Ettől még elszántabbá vált, és nagy bőszen kinyitotta az ajtót. Már készült, hogy felpattanjon a hokedlira, de egy fia egér sem jött elő onnét.

Telt-múlt az idő. Már rég megfeledkezett a dologról, mikor aztán megint hallani vélte azt a furcsa ricsajozást.

– Mit szücc, kis szűcs? Szósz huszt szücc kisz szűcs?

– Még, még!!!

– Jaj, már fáj a hasam!

– Cak nevesszetek! Fogtok még ti isz szejpiteni!

- Jaj mááár! Nem bírom tovább!

Az öreg, likas bögre szeme is könnybe lábadt a nevetéstől. Nem bírta ő sem megállni, hogy ne nevessen a saját hiányosságán. Féktelen jókedvükben a lábasok, bögrék, kanalak, és mindennemű fémedény, észre sem vették, hogy egymásnak verődnek, és kihallatszik a szekrényből a zaj, amit csapnak. A bádog teáskanna még a fedelét is csapdosta cudar jókedvében.

Az öreg bögre ugyan likas volt, és pöszén beszélt, de a füle még jó volt. Meg is hallotta, amint közeledett az asszonyság.

–Piszt! Piszt! Cend legyen máj! - csitítgatta társait, de ettől az ifjabbak sikítva nevettek tovább, és amikor kinyílt az ajtó, a fetrengéstől kipottyantak az asszonyság lába elé.

– No fene! – lepődött az meg. – Hát itt meg mi történhetett? Hiszen én mindent rendben hagytam itt! Felvette a kigurult kisbögrét, kanalat, és beletette a mosogatódézsába.

Miután elköltötte az ebédjét, a tányért, eccájgot, vizespoharat is mind betette a vízbe, had ázzanak, amíg ő ejtőzik egy kicsit. De ha már áztatja őket, a szekrényben maradt rég használt, öregebb serpenyőt, fazekat, és a likas bögrét is beletette a habos vízbe, gondolta, pár nap és vége az aratásnak, aztán haza gyün az ura. Hadd fogadja szép, tiszta takaros házzal. Ezzel pihenni tért.

Az öreg bögre egyszer csak trüsszögni kezdett, meg még bugyborékolt is.

– Azt hiszem, szénanáthász jettem! És azt hiszem, szüjjedek! És szegítszen mán vajaki! Nem tudok úszni! – fröcsögött kétségbeesetten, míg a többiek hahotázni kezdtek megint. Mint a pancsoló gyerekek a faluvégi patakban, úgy lubickoltak a vízben. No persze az öreg bögre rájátszott esetlenségére, mert nagyon tetszett neki, hogy ő a lelke a társaságnak. Ki is pacsálták alaposan a vizet a konyhakőre.

Jött az asszony, és szemeit kimeresztve bámult! Nem értette mi történt már megint. Mikor meglátta az elmerült likas bögrét, azt gondolta: - Egész biztos, hogy ő pacsálta ki a vizet. Ki kellene már dobni ezt az ócskaságot a szemétdombra. Nem jó ez mán semmire! Azért elmosta kívül, belül. Szépen megtörölgette. Megtörölgette a többieket is. Kimosta a konyhaszekrényt, még az ajtót is letörölte! Visszapakolászta szép sorjában az edényeket. Mire végzett éppen este lett. Majd jött a reggel, aztán megint az este. Mikor végre aztán, egy délelőttön, hallja ám, hogy nyikorog a kiskapu. Hát! Az ura gyütt meg! Vastagon fődes csizmáját az ajtón kívül levette, úgy lépett be a házba.

– Aggyon Isten! – köszönt az asszonynak, aki köténye sarkával, épp könnyező szemeit törölgette.

– Aggyon! Hát meggyütt kend?

– Meg!

– Üljön mán le! Biztosan fáradt. Hozok egy kis tejet – sürgött az asszony boldogan. Még a térgye sem fájt annyira.

Az ember leült. Kopottas, napszítta kalpagját az asztalra dobta.

– Oszt, mesélj! Mi történt, míg odavótam?

Az asszony visszatért a tejjel, ura elé tette. Az élvezettel kortyolgatta a még langyos, frissen fejt tejet. Az asszony nézte, ahogy iszik, és közben megeredt a nyelve: - A szomszédban megellett a tehén. Húú, micsoda borja született nekije! El sem hinné az ember! Három lába van szerencsétlennek! A Julist rajtakapta az ura. Vót nagy sírás-rívás mikon az el akarta űzni otthonrúl!

– Más..!? Nem történt?

– Ugyan mi?

- Ember! Ember nem járt erre?

– Ember? Minek gyütt vóna?

– Hohó! A menyecske egyedül egy ekkora házban…! – csillant huncutul a férfi szeme.

– Eriggyen mán, kend! – nevetett az asszony. – Kinek kellenék?

– Nem úgy van az! A vén kecske is megnyalja a sót! Más, egyéb?

– Volna még valami. Az öreg bögre kilukadt. Tán ki kéne dobni.

– Az öreg bögre!? Kár!

Egy percnyi hallgatás után azt mondja az ember: - Eriggy, hozd ide, hadd nézem!

Az asszony szinte megtáltosodott. Oly fürgén pattant, mint fiatal lyány korában. Tetszett neki, hogy az ura még mindég huncutkodik, évődik vele. Ennyi év után is udvarol néki. Ringatta is a csípejét, csak úgy lengett a szoknyája utána!

Egyenes derékkal hajolt a szekrénybe a bögréért! Az ember nézte, megpödörte bajuszát a büszkeségtől, hogy ilyen takaros, jó fogós menyecskéje van néki.

– Hadd, lám! – nyúlt a bögréért az ember. A másik kezével meg rácsapott az asszony tomporára.

– Juj! Maga zsivány! – húzta arrébb magát a nő.

– Hm! Nem is olyan vészes ez a lik. Megyek, megfoldozom – mondta az ember. Ezzel fogta magát, kiment a szerszámos kamrába és fütyörészve munkához látott.

Nem sokára visszatért a megújult bögrével. Az asszony megint elmosta, aznap már másodszor, a bögrét, és betette a helyére a szekrénybe.

– Mit sütsz kis szűcs? Sós húst sütsz kis szűcs? Na! Mit szóltok pajtikáim? Ugye milyen remekül megy nekem ez a nyelvtörő? Ki akarja utánam mondani? – dicsekedett az öreg, de már nem likas bögre. Ám a szekrényben síri csend volt. Majd: - ÁÁÁ! – legyintett az egyik legifjabb, aki eddig még sosem szólalt meg. – Ez így túl unalmasz! Moszt min fogunk nevetni? Pejsze, ha iszmét likasz lennél…

(Szabó Gitta: 2009-03-21)