Az Árvalány megmasszírozza az ördögöt

Hol volt, hol nem volt, volt valahol a Dunán innen és a Tiszán túl,
egy csillag alakú hegy, melynek a lábánál megbújó apró faluban, annak
is a legészakibb csücskében, egy rég kidőlt, hatalmas diófa
védelmében, volt egy rozoga vályogház. Olyan rozoga volt ez a ház,
hogy a faluból, sőt még a falun túlról sem, emberfia oda be nem tette
a lábát, mert félő volt, hogy rádől a ház. A vályogfalból a madarak
elhordták a szalmát, abból építették fészkeiket. A rajtuk maradt
sárral könnyebben tapadtak, mint a tetőn lévő nádszálak. A nádtető
megrogyott a falunk nem régiben végigsöprő hatalmas vihartól. Még a
gólyafészek is ferdén állt rajta. A gólyák rég nem tértek vissza rá.
Legutoljára mikor gólya fészkelt a kéményen, akkor a ház még csinos,
takaros volt. Szép és fiatal menyecske tartotta rendben, aki az urával
élt benne.
Akkor, az a gólya egy gyermekkel áldotta meg a házat.

Nagy volt az öröm egészen addig, míg egyszer egy villámcsapás
következtében kigyulladt a ház, és a szülők bennégtek. A kislány,
ekkor amolyan tíz éves forma lehetett, különös módon életben maradt. A
lángok hamar kialudtak, de még napokig füstölt a ház teteje. A gyermek
egyedül maradt. Teljesen magába zárkózott. A falubéli gyerekekkel sem
játszott, és az iskolát is messze elkerülte. Az emberek elintézték
annyival, hogy biztosan a tragédia miatt lett ilyen visszahúzódó, és
majd megnyugszik, akkor aztán kijön majd a házból. Ezért aztán nem is
zargatták sosem. De nem így történt.
Éjjelenként a ház felől furcsa fények, zajok, morajlások
hallatszottak.  Hamarosan az a hír járta, hogy bizony a ház alatt
hosszú járatok vannak, amik egyenesen a hegy gyomrába vezetnek, és
onnét jönnek minden éjjel a manók és más különös lények, és látják el
a kislányt mindennel, amire szüksége van az életbe maradáshoz. Élelem,
ruházat, tüzelőanyag...

Telt, múlt az idő. Egy különleges éjjelen, amikor a holdnak hatalmas
udvara volt, és a csillagok ezüstösen, hidegen dideregtek az égbolton,
a házból félelmetes sikoltozások, pufogások, jajveszékelések
hallatszottak ki. Még a madarak is felreppentek álmukból a fák
legtetejére, és már vissza sem tértek fészkeikbe aludni. Másnap a falu
főterén, a templom előtt az emberek mind arról beszéltek, ami az
éjszaka történt. Két legény összeszedte minden bátorságát, mondván,
nem hagyhatják csak úgy annyiban a dolgot, meg kell nézzék nem
történt-e valami baja az árva lánynak. Az is lehet segítségre, szorul.
Nem vennék a lelkükre, ha kilehelné a lelkét szegény. Megkérték a falu
tiszteletesét, áldja meg őket, majd elindultak.
Nagyon óvatosan mentek, mert nem tudhatták mi vár rájuk. Még az is
lehet, hogy valami vérszomjas vadállattal kell megbirkózniuk majd. A
házhoz érve alaposan körbenéztek, de sehol nem láttak semmi mozgást,
így illedelmesen bekopogtak a hézagos lécajtón. Egy rekedtes hang
szólt ki:
- Tessék csak, tessék!

Az ajtó csikorogva tárult ki, ahogy az egyik legény a tenyerével
taszajtott egyet rajta. Odabent félhomály fogadta őket, és valami
különleges dohos szag terjengett a levegőben.
- Gyertek csak nyugodtan, nem harapok! - szólt ismét a reszelős hang.
A két legény még egy lépést tett befelé, de azt, hogy merre még maguk
sem tudták. Egyszer csak valahol a helyiség legsötétebb zugában valaki
megmozdult.
- Na, gyertek! Üljetek ide mellém!

A legények bátortalanul ültek le az asztal melletti székekre. Mikor
végre leültek, mertek csak házigazdájukra nézni. El is kerekedett a
szemük, mert egy vénséges öregasszonyt találtak odabent a fiatal
hajadon helyett, aki mostanra, talán ha huszonkét éves lehetett.
Körülbelül annyi, mint ők maguk is voltak. Meg is kérdezték azonnal az
öregasszonyt:
- Ugyan, kedves öreganyánk, meg tudná mondani hová lett az Árvalány?
A öregasszony csak annyit mondott:
- Hiszen itt ül mellettetek!
- Mi nem látjuk. Hol van hát? Azért jöttünk, hogy megkérdezzük jól
van-e, mert az éjjel különös zajokat hallottunk kijönni a házból.
Esetleg segítségre van-e szüksége?
- Jaj, drága gyermekeim! Hiszen nem tudtok ti segíteni rajtam! -
fakadt sírva az öregasszony. Könnyei kanyarogva arca ráncai között,
cseppentek az asztalon lévő kockás abroszra, ami meglehetősen sima, és
szépen vasalt volt. Meglepő tisztaság, rend, ép bútorok, takaros
függönyök töltötték be a házat. Semmi nem utalt arra, hogy a
gazdasszony olyan öreg, hogy menni is alig tud. Hogyan tarthatta volna
ő maga ilyen szép rendben a házat!  Ez a különös megmagyarázhatatlan
dolog, nem hagyta nyugton a legényeket.
- Mondja, kedves öreganyánk! Hogyan tudja ilyen szépen rendben tartani
a házat, amikor menni is alig tud?
- Annak bizony története van! - válaszolt az öregasszony. - Szívesen
elmesélem, ha nem siettek.
A legények egymásra néztek, majd bólintottak:
- Szívesen meghallgatjuk a történetét.

Ezzel az öregasszony mesélni kezdett:
- Tudjátok, mikor a gólya bepottyantott a kéményen keresztül anyácskám
mellé az ágyba, a pelenkámban rajtam kívül három manó is volt, akik
segítségemre vannak az életem során. De csak akkor hívhatom őket,
amikor igazán nagy bajban vagyok, mert mindegyik csak egyszer tud
segíteni. Az elsőt akkor hívtam, amikor szüleimet elveszítettem a nagy
tűzben. Azok az éjszakai fények, furcsa hangok, morajlások, mind a
pincéből jöttek, amikor az első manó és népe az életben maradásomhoz
szükséges dolgokat, mint étel, ital, ruha, tüzelőanyag, előállításával
foglalkoztak. A második manót akkor hívtam segítségül, amikor az
alagútból egy idegen lény jött hozzám, egy kobold, és kérte gyógyítsam
meg a lábát. Mert ő azt hallotta a tündérország határát őrző
szitakötőtől, hogy csak is én tudok rajta segíteni. De sajnos nem
tudtam neki segíteni, bárhogyan is próbálkoztam. Ekkor a kobold azt
mondta nekem:
- Tudd meg, te különleges képességekkel rendelkezel. Arra születtél,
hogy a mesés és egyéb tündéri lények gyógyításával foglalkozz. Tanuld
ki a szakmát, különben nagy bajba kerülhetsz. Ha már készen állsz,
eljövök megint! Ezzel magamra hagyott. Ekkor hívtam a képességeim
tudóját, a második manót, aki megtanított mindenre, amivel a beteg
testet tudom gyógyítani.
A legények olyan csodálattal hallgatták a hihetetlen történetet, hogy
még a szájukat is elfelejtették becsukni. Egyiküknek azért sikerült a
lélegzetvételnyi szünetet tartó öregasszonytól megkérdeznie:
- És mi történt ezután?
- Folytatom szívesen a mesélést, de előbb hozok egy kis harapnivalót,
mert biztosan megéheztetek.

Amíg az öregasszony a konyhában motoszkált, addig a fiúk alaposan
körbenéztek a szobában. Mindenre kíváncsiak voltak. A szemük rég
megszokta a benti félhomályt és elég tisztán kivehető volt még a
családi fotó is a falon.
Az öregasszony visszatipeget a szobába, letette az asztalra a
rágcsálnivalót, majd visszaült eredeti helyére, és folytatta a
mesélést:
- Ott tartottunk, hogy megtanították nekem a szakma minden
csínját-bínját. Már tudtam, hogyan kell egy beteg lábat, vállat,
csípőt, vagy egy egész testet megmasszírozni. Mikor készen álltam, a
képességmanó segédei hírül vitték a tündéreknek, koboldoknak és
mindenféle mesebeli lénynek, hogy nyugodtan jöhetnek, mert már senkit
nem küldök el betegen. Jöttek is szép számban a beteg lények. Sosem
gondoltam volna, hogy ők is megbetegszenek. Egyszer aztán egy
koromfekete, nagy patájú ördög jelent meg az átjáróban, és követelte,
hogy masszírozzam meg. De én annyira féltem tőle, hogy bizony a
közelébe sem mertem menni, nemhogy megérinteni. Így nem voltam
hajlandó megmasszírozni. Ettől nagy haragra gerjedt és elátkozott.

- Elátkozott? - kérdezte szinte egyszerre a két riadt legény.
- Bizony! - fakadt sírva ismét az öregasszony. - Azt mondta, olyan
öreggé tesz, mint a saját öregapja, és amíg nem masszírozom meg őt,
addig ilyen is maradok. Öreg, ráncos, soha nem lesz családom,
magányosan fogok meghalni. És most nem tudom, mit tegyek! Ez éppen az
éjjel történt.
- Akkor ezt hallottuk odalent a faluban? - kérdezte az egyik legény.
- Igen. Ennek a hangjait hallottátok. Sajnos olyan öreg lettem, hogy
elfelejtettem, hová tettem a harmadik manómat. Pedig ő segíthetne
megszabadulnom ettől az átoktól.
A legények igen csak sajnálták szegény öregasszonyt és így szóltak:
- Majd mi segítünk megkeresni azt a manót!
- Ó, jaj kedveskéim! Nem olyan egyszerű az! Ez a manó nem látható. Ő
csak a gondolatok manója. Ha segítetek gondolkodni, akkor talán
előkászálódik valahonnét, és megmutatja az eszközt, amivel segíthetek
magamon.
Teltek, múltak a hosszú percek. Olyan erősen gondolkodott mindegyik,
hogy a homlokukra ráncot vetett a gondolat.
- Mi lenne, ha egyszerűen megmasszíroznád azt az ördögöt, és akkor békén hagyna!
- Gyenge a kezem, nem bír már erővel. Amíg fiatal voltam addig talán ment volna.
- És, ha keresnénk segítségnek valami használati tárgyat, amivel
könnyebben tudnál dolgozni?

Ahogy így tanakodnak, egyszer csak a konyha felől nagy csörömpölés
hallatszott be a szobába. Nagyon megijedtek, hogy az ördög jött vissza
már megint. A legények közrefogták a sápadt öregasszonyt és így együtt
mentek ki a konyhába. De bizony egy fia ördög nem sok, annyit sem
találtak. Azért mégis csak volt valaki a konyhában, mert az asztalon
hevert a húsklopfoló és a sodrófa.

- Hát ezek!? - csodálkozott az öregasszony. - Hogyan kerültek ide?
Néhány percig némán álltak, és meredten nézték a tárgyakat, mintha azt
várták volna, hogy majd azok megszólalnak, és elmondják, amire
kíváncsiak. Végül a csendesebbik legény bátortalanuk megszólalt:
- De, hiszen... ezt a manó...
- Tényleg! - szólt a másik legény is - hisz a manó üzent. Ő tette ide!
Ezekkel kell valahogy segíteni öreganyánknak. Nézzétek csak, ezekkel
alaposan helyben hagyhatjuk a gonosz teremtést.

Nagyon megörültek az ötletnek, és ismét összedugták a fejüket, egy
kiadós gondolkodásra. Alaposan megtervezték, hogy fogják végre hajtani
az ördög masszírozását. Mivel az öregasszony nagyon gyenge, nem tudná
felemelni az eszközöket, megegyeztek abban, hogy az ördögöt idecsalják
azzal, hogy az öregasszony meggondolta magát, szívesen megmasszírozza,
ahol csak kéri. Majd megkéri, hogy előbb változtassa vissza, mert
olyan öreggé tette, hogy az ujjait megmozdítani sem tudja nem, hogy
masszírozni velük. Aztán hasra fekteti az ágyon, megkéri ne
mocorogjon, de ki kell menjen a kamrába a gyógy-olajért, ami könnyíti
a masszírozást. Eközben folyamatosan beszél majd hozzá, hogy észre ne
vegye, amikor a két legény a háta mögé lopódzik, és kezelésbe veszik
sajgó testét. Előbb a húsklopfolóval, majd a sodrófával. Úgy meg
kezelik majd, hogy örökre elmegy a kedve a gonoszkodástól. Mikor így
megbeszéltek mindent, a szoba bal sarkában eddig mozdulatlanul
várakozó pókot megkérték, gyorsan vigye hírül az ördögnek, hogy
jöjjön, mert az Árvalány meggondolta magát. De csak egyedül jöhet! A
fiúk épp csak el tudtak rejtőzködni, az ördög már ott is volt. Nagy
dörgés, sistergés követte.

- Itt vagyok! Most aztán megmasszírozz, mert különben halott ember vagy!
- Jól van, jól! Megmasszírozlak, de előbb vissza kell, változtass -
rebegte az öregasszony.
- Még mit nem! Be akarsz csapni?
- Nem merem én azt! - felelte az asszony. - De olyan öreggé tettél,
hogy nem tudom az ujjaimat mozgatni, hogyan tudnálak megmasszírozni
velük?
- Igazad lehet - gondolkodott az ördög. - No jól van, de aztán be ne
csapj, mert...
- Tudom! Halál fia leszek!
- Pontosan! - füstölgött az ördög.
- Rendben van. Akkor változtass vissza, amíg hasra fekszel. Maradj
nyugton, ne mocorogj. Kimegyek a kamrába az olajért, amivel könnyebben
masszírozhatlak majd.
- Eredj már, ne beszélj annyit! Meg sem mozdulok. Igyekezz ám vissza,
nem fogok napestig rád várni!
Így is történt. Az ördög végig hasalt az ágyon, az öregasszony eltűnt,
de nem a kamrába, hanem csak kiment a konyhába, és amikor az egyik
legény, amelyiknél a húsklopfoló volt, az ördög mögé lépett, és
emelete kezét, benne a klopfolót, az Árvalány hangosan mondta az
ördögnek, hogy most mi fog történni:
- Nos ördög, ne ijedj meg attól, amit érezni fogsz. Ez a masszírozás
első fázisa. A letapadt izmaidat fellazítom.
Ezzel a fiú lecsapott a klopfolóval. Az ördög nagyot nyögött, de meg
sem mozdult. Majd a fiú ismét lecsapott, az ördög még mindig tartotta
magát, de azért hangosan nyögdécselt. A harmadig ütés erejétől már
könny szökött a szemébe, és így szólt:
- Hallod-e te lány! Jó erőben vagy.
- Hála neked! - válaszolt az Árvalány. - Mert visszaadtad
fiatalságomat, hálából pluszkezelést adok neked. Az izomlazítás után,
most megnyújtom az ínszalagjaidat, hogy biztosan jól tudj majd
mozogni.
Ezzel a másik legény, akinél a sodrófa volt, lépett az ördög mögé és
sokkal, nagyobb erővel sújtott le rá. A sodrófa egész hosszában érte
az ördög hátát. Szegény fel is nyögött fájdalmában!
- Ejnye te lány! Neked egyre csak nő az erőd!
- Igen, hála neked ördögkoma! Mert visszaadtad fiatalságomat
megduplázódott az erőm is, és már nem félek többé tőled.
- Micsoda!? - horkant fel az ördög mérgében. - Még hogy nem félsz? Na
majd megmutatom én! - ezzel megfordult az ágyon.  Ekkor látta csak
meg, hogy nem a lány áll mögötte, és masszírozza őt, hanem egy ifjú
legény, kezében egy hatalmas sodrófa.

Megrémült az ördög nagyon, fel akart ugrani, de ennyire még sosem
fájtak a tagjai, mint ez után a kezelés után. A legény ismét lecsapott
a sodrófával. Pontosan a feje búbját érte az ördögnek, aki ettől ügy
megszédült, hogy mire hosszú percekig csillagokat látott. Végül csak
sikerült lekászálódnia az ágyról, tántorgott, csetlett-botlott, és már
eszében sem volt megkutatnia a lánynak milyen félelmetes ő, csak
szaladt volna egyenesen az alagútba, de az ütlegeléstől a lábát sem
bírta emelni, nem hogy szaladni, így a földre esett. Ekkor előjött a
másik legény is és a visszaváltozott Árvalány is. A lánynak ében
fekete derékig érő hosszú haja, izzó kék szeme, halvány rózsaszín
szépívű ajkai, és kétoldalt az orcáján apró kis gödröcskék voltak. A
legények csak ámultak, és bámultak. Még sosem láttak ilyen szépséget.
A falusi lányok, akikkel eddig megismerkedtek, a nyomába sem érnek a
gyönyörűséges Árvalánynak. Az ördög észrevette a legények tétovázását,
és megpróbált eliszkolni. Ekkor a kéményre szállt egy gólya és nagy
kelepeléssel jelezte, hazatért. A legények észbe kaptak, és most már
ketten püfölték az ördögöt.

- Nesze!
- Nesze!
- Jaj, jaj!
- Csak jajgass, te gonosz! Most ellátjuk a bajod egy életre!
Az ördög esett, kélt. Hol hason csúszva, hol négykézláb igyekezett
minél messzebbre kerülni a veszedelemtől.
- Fogod még zaklatni, sanyargatni az embereket?
- Nem! Soha többé!
- És az Árvalányt, bántod-e még?
- Nem én! Soha! Csak könyörüljetek rajtam! - rimánkodott az ördög.
- Hát ne is lássunk többé! Örökre tűnj el!
- Elég legyen! - szólt az Árvalány. - Megkapta, ami járt neki! Hadd menjen!

A legények abba hagyták az ördög püfölését. Lihegve engedték le
kezeiket, és hagyták a földre esni a húsklopfolót és a sodrófát. Mikor
kifújták magukat, ismét a lányra néztek, aki hálásan mosolygott rájuk.
- Köszönöm nektek, hogy megszabadítottatok ettől az erőszakos
ördögtől. Szegényt alaposan megmasszíroztátok, azt hiszem legközelebb,
ha fáj valamilye inkább az egyik üstjébe, bújik gőzfürdőzni.
A faluban már, már aggódni kezdtek a két fiúért. Vajon mi
történhetett? Hiszen hallottál a nagy jajveszékelést, és azután pedig
a nevetést. Hamarosan, a három fiatal előbújt a rozoga épületből. A
leány a kapuig kísérte a két legényt, ott elköszöntek egymástól, és
mindenki ment a saját dolgára.

Ettől a naptól fogva a faluból, és még a falun túlról is jöttek az
emberek masszíroztatni a lányhoz. Ahogy telt, múlt az idő, egyszer, a
csendesebbik legény is meglátogatta a lányt. De nem masszíroztatni
ment, hanem egy csokor virággal érkezett, amit Árvalány szíves örömest
elfogadott. A legény egyre sűrűbben járt a lányhoz. Segített neki
rendbe hozni a házat. A falat befoldozta, a tetőt kiegyenesítette, a
gólyafészket megigazította. Hamarosan ismét megjelentek a gólyák, és a
falu éjszakai nyugalmát, csecsemősírás verte fel.

                                                            Szabó Gitta: 2009.06.21.