Kristályka, a kicsi vízcsepp

Történt egyszer, hogy a szél felkorbácsolta az óceán vizét, s nyomában vízpermet született. Ebből a permetből kelt életre Kristályka, a kicsi vízcsepp.

– Szervusz szél! Te tudod ki vagyok én?

– Ejnye! Micsoda buta kérdés, hiszen te egy kicsi vízcsepp vagy.

– És mire vagyok jó?

– Még ezt sem tudod? – nevetett a szél, és körbefújta a vízcseppet. – Gyere, csücsülj a köpenyem szélére, és én megmutatom neked a Világot, és látni fogod, mire vagy jó.

– Milyen az a Világ?

– A Világ gyönyörű és fájdalmas!

Kristályka nagyon kíváncsi lett erre a Világra. Nem tétovázott, gyorsan helyet foglalt szél köpenyén.

– Mehetünk!

A szél tovaszállt, hátán a vízcseppel. A Nap egyre melegebben sütött, amit Kristályka igen nehezen viselt. Már majd elájult. Épp csak annyi ereje maradt, hogy szóljon a szélnek.

– Mondd csak szél, mindenütt ilyen meleg van? Lassan elpárolgok, pedig épp csak megszülettem.

A szél megsajnálta a kicsi vízcseppet, és az esőerdők felé vette az irányt.

– Nézd csak! Ez a hatalmas erdő telis-tele van párával, nedvességgel. Itt kipihenheted magad.

– Miért jó az erdőnek ha tele van nedvességgel? – kíváncsiskodott a kicsi vízcsepp.

– Hát.., arra jó, hogy tisztítsa a Föld levegőjét. Ezeken az esőerdőkön keresztül lélegezik a Föld.

– Ó, de csodás! És milyen kellemes itt. Már nincs is melegem, és sokkal nagyobb vagyok mint voltam. – mondta Kristályka.

– Gyere, mutatok még valamit! – mondta a szél és fütyülve röppent ki a hatalmas törzsű fák közül. Sokáig repült, hol langyosan fújt, hol cibálta az útjába kerülő élőlényeket, hol meg forgott, magával sodorva mindent, és mindenkit. Kristályka csak pislogott, leskelődött, tekingetett amerre csak tudott. Mindent látni akart abból a csodás világból, amit a szél ígért neki. Látott virágos réteket, nagy csapatokban repülő madarakat, csordákban vágtázó állatokat, hullámzó búzamezőt. Látott füstölgő gyárkéményeket, sűrűn lakott városokat, szaladó autókat. A levegő szürke lett, és nem esett jól neki belélegezni, köhögött és fuldokolt tőle.

– Khm, Khm! Mondd szél! Mi ez a szörnyűség?

– Ez? Az emberek alkotta gyárak, autók, füstje, ami nem tud feloszlani, itt marad, kering és károsít mindent. Ezért van szükség az esőerdőkre. Ugye emlékszel rájuk?

– Íííígeenh! – fuldokolt Kristályka a kicsi vízcsepp.

A szél látta a vízcsepp egyre szürkébb arcocskáját, ezért gyorsan tovaszállt, minél előbb ki a szürke levegőből. Ahogy egyre messzebb kerültek, annál jobban hűlt a levegő, és fehér pihék szállingóztak körülöttük, és táncoltak a széllel. Kristályka fázott, ruhája fehéredni kezdett.

– Jaj, szél! Mi ez már megint? És mik azok a fehér pihék?

– Te kis butus! – válaszolt jókedvűen a szél. – Igen szerette a telet, mert csodásan csillogott az egész környék. És nem csak csillogott, hanem zenélt – Tudod azok ott a hópihék. Télen, amikor a Nap nem süt olyan melegen, lehűl a levegő, és megfagynak a vízcseppek, és ilyen szépséges hópihékké válnak. És sok jég is lesz, majd meglátod.

Kristályka fázott, szinte remegett, de a kíváncsisága sokkal erősebb volt, így nem panaszkodott. Látott hatalmas fehér hegyeket, fehér állatokat, befagyott nagy vizet, benne óriási halakat. Csak meresztette szemét, és amit látott, arról mindről megkérdezte a szelet. Szegény szél egészen kifulladt. Itt a jégvilágban jegesen kellett fújnia, ami nagy erőt kívánt, és még válaszolgasson is. Nem volt ehhez hozzászokva.

– Mondd szél? Mindenütt ilyen sok a víz és pára, nedvesség? Mert ha igen, akkor én miért születtem? Mi hasznom lehet? Jaj, de fázom! – sírta el magát kristályka.

– Tudni szeretnéd miért létezel? Gyere, megmutatom neked! – válaszolt a szél és sebesen rohant tovább. A jeges lehelete átváltozott langyossá, majd a tűzforróvá. Kristályka felélénkült, ruhácskája ismét áttetsző volt. És ismét előjött a kíváncsisága. Odalent elsárgult, szomorúan lehajló fűtengert látott. És ismét kérdezett:

– Mondd szél! Miért olyan sárga a fű?

– Mert régen esett az eső. Szomjasak a növények. Ők nem tudnak elköltözni, a víz után menni, így ha nem esik az eső, ők bizony még el is pusztulhatnak. De a vízhiányától a többi élőlény is szenved.

– Ez olyan, de olyan szomorú. Kérlek, kedves szél, tegyél le engem a fűbe, majd fújj olyan erősen, hogy sok, sok vízcseppé váljak, és megöntözhessem a szomorú füvet.

Így is lett. A szél fújt, majd esni kezdett az eső. A fűszálak kinyújtózkodtak.

– Köszönjük! – rebegték a szelíddé vált szélnek, és a kicsi vízcseppnek. Kristályka nagyon boldog volt, hogy megmentette a fűszálak életét. Visszaült a szél köpenyére, jól megkapaszkodott, és szép halványzöld ruhácskájából nézett a szélre.

– Ó, szél! De jó érzés segíteni! – sóhajtott elégedetten.

– Akarsz még segíteni? – kérdezte a tőle a szél.

– Igen! -lelkesedett Kristályka a kicsi vízcsepp.

– Rendben. Mutatok még valamit! – mondta a szél és tovaszaladt. Forró leheletével körbe simogatta a sziklákat, kavicsokat, amik szétporladtak tőle.

– Jaj! – kiáltott Kristályka. – Mi ez itt? Hol vannak a növények, a virágok, az állatok? Hol van a víz, a nedvesség?

– Itt olyan nincs. Sokszor évek telnek el mire esik az eső. Olyankor kivirul ez az egész kies táj. Olyankor sok állat szaladgál a sivatagban. Egyébként ez a legszárazabb vidék a Földön. Régen volt itt is víz. Ma már csak néhány vaskos növény tárolja, és mélyen a felszín alatt még csörgedez a patak. De nem érni le hozzá. Az állatok esténként bújnak csak elő, amikor a Nap már aludni tért. De, nézd csak! Ott, látod? Ott valami fekszik a homokban! – fújta egy szuszra a szél, és odalibbent, ahová mutatott. Egy homokdűne tövében, egy épp csak pihegő dromedár feküdt. Púpja rég kiszáradt, ernyedten hevert a forró homokban. A kicsi vízcsepp szíve akkorád dobbant, hogy a kábult teve is meghallotta.

– Kérlek kedves szél, tegyél le hozzá!

A szél meglebbentette köpenye szélét és a kicsi vízcsepp lepottyant róla, egyenesen a teve kilógó nyelvére, hogy megnedvesítse azt. Majd kis tócsává vált egy aprócska mélyedésben, amiből az elgyengült teve, kilefetyelte a vizet. Egyetlen cseppecskét hagyott két homokszem között. Mikor erőt gyűjtött, lassan felállt, és megköszönte a segítséget.

Kristályka sáros volt a homoktól, el is fáradt, gyengének érezte magát, lesoványodott, de nagyon boldog volt!

– Szél! Kedves szél! Vigyél haza kérlek! Most már tudom miért vagyok. Szeretném elmondani a nagy víztömeg minden cseppjének, hogy ők is tudják, milyen fontosak vagyunk, hogy a Világ még sokáig maradhasson ilyen csodálaton!

(Szabó Gitta: 2009. 12. 08.)