Szenteste és Karácsony filozófiája

     Karácsony a szeretet ünnepe! Ilyenkor a régi hagyományok és a modern világ jelképei találkoznak. Régen, amikor még gyermek voltam, nem nagyon volt szokás minálunk az ajándékozás. Az ünnepvárás, a közösen végzett munkák örömmel, izgalommal töltötte el a szívünket. Senkinek eszébe sem jutott, hogy kihúzza magát a munka alól. Nagymamám és apu is ott sürögtek a tűzhely körül. Hol egyik, hol a másik nézett a készülő ételre, vigyázva, hogy ki ne fusson, vagy oda ne égjen. Ha sütemény készült, mindkettőjük készítette, és mindig oktattak, tanítottak bennünket, hogyan kell azt csinálni.
     Nagy összefogásban készülődtünk. Felöltöztettük a karácsonyfát. A szaloncukrot cérnára kötöttük. Emlékszem vagy apu, vagy a nagyi hajtotta egyformára a gombolyagról a szálat, majd vágta át a hajtásnál. Eztán minden egyes szálat a két végénél összekötözte, és ujjaival igen ügyesen készítette el a hurkot, amibe mi gyerekek beledughattuk a színes, harang mintás, csörgős papíros, illatos szaloncukrot. Mikor a cérna mindkét végén ott hitázott a szaloncukor, a két székre fektetett sodrófára helyeztük. Igen óvatosan bántunk vele, nehogy összecsomósodjon a cérna. Apu feltette a fára az üvegdíszeket és a csoki díszeket is. Volt ott kéményseprő, hóember, malac….
    Felkerült az általunk készített színes papírcsíkokból ragasztott lánc is. Igazán büszkék voltunk, hogy saját készítésű dísz is pompázik a fán. Ekkorra már rég elkészült a kocsonya, székelykáposzta, a bejgli, és nem is emlékszem még milyen finomságok. Meg kell adni, mama nagyon jól sütött. Neki egy rétestésztanyújtás meg sem kottyant. Apu sem sokkal maradt el tőle.
     Sajnos az évek során feledésbe merültek az emlékeim, ám ahogy most írok, egymás után sorakoznak, és bújnak elő régi rejtekükből. Sosem felejtem, amikor apu elővette citeráját és játszott nekünk rajta. Vagy talán fütyült valami kedvenc nótánkat. Csodásan tudott fütyülni. Volt mikor a két kisujjával fütyült. Volt mikor a mutató és középső ujjait illesztette egymáshoz, és úgy fütyült. De volt, hogy csak simán szájjal fütyült. Olyankor szép dalokat tudott elfütyülni. Persze az is lehet, hogy szájharmonikázott, vagy esetleg játszottunk valamit közösen. Úgy emlékszem dominónk az volt. Kártya is. Talán még sakk is. A citerazenét a mai napig szeretem. Ha hallom megrohannak az érzések, azok meleg és jól eső érzések. A lényeg, hogy együtt voltunk. Együtt végeztük a munkát, így mindenki mindenben részt vehetett. És soha, senki nem unta meg, amit csinál, hiszen nem mindig ugyanazt végezte.
     Mikor férjhez mentem, megváltozott a karácsony hangulata. Az új családomban, divat volt az ajándékozás. Számomra ez nagyon furcsa volt. De az ember képes alkalmazkodni, főleg ha választottja, élete párja, a családi béke volt a tét.
     Az ünnep egyre fárasztóbbá vált. Nagy felhajtás, már hetekkel az ünnep előtt. Rohangálás, tömörülés a boltokban az ajándékok beszerzése miatt. Ezek az ünnepek egészen mások voltak, mint gyermekkorom ünnepei. Most éltem meg azokat a dolgokat, amit egy felnőtt, egy szülő, minden évben megél. Amit gyermekként, még nem érez át az ember lánya. Ez a feladat fiatal feleségként, ifjú anyukaként, hatalmas próbatétel volt számomra, és a mindenkinek megfelelés még nehezebbé tette az ünnepeket. A konyha, a háztartás, a fenyő díszítése, a gyermekek ellátása, nevelése, tanítgatása, most már a mi feladatunk volt. A gyermekeket örömmel tanítgattuk, hogyan lehet olyan láncot készíteni a fára. Segítettek süteményt készíteni. Kicsinyke kezükkel sután, de annál nagyobb élvezettel gyúrták a karácsonyi süteményeket. Segítettek anyunak! És ettől nagyon, de nagyon büszkék voltak. Ezek jó idők voltak. Kicsit még gyermekek is lehettünk, hiszen a kicsinyeinkkel együtt játszva, készültünk.
     A vendégeskedések, amik szinté szokatlanok voltak számomra, fárasztóak voltak, és elvették az időt attól, hogy élvezhessem a családommal eltölthető időt. Hiszen ezeken a napokon, az ünnepi hangulat, a gyermekek szemeinek csillogása megsokszorozta azt a szeretetet, amit éreztünk egymás iránt. Ám ezeket nem tudtuk jól kihasználni. Valahogy nem jutott ránk, magunkra idő. Az új családom egy másfajta ünnepet szokott meg. Egy kissé alárendelődő érzéseim támadtak. De hát alkalmazkodunk. Az ember a szeretteiért sok mindent elvisel. Legalább is akkoriban így éreztem. Mert nálunk más volt a szokás.
     Ahogy nőttek a gyermekek, már maguk írtak a Jézuskának levelet. Egyre több hangsúlyt kapott az ajándékozás. Nem volt együtt készülődés. A konyhai dolgokat, sütés, főzés és társai, egyetlen emberre maradtak. Az estére időben elkészülni a vacsorával, hogy a vacsoravendégeket és a gyermekeket ne várakoztassuk sokáig, hogy a Jézuska időben jöhessen, a sietés, kapkodás, elvette az ünnep ízét. Szinte a konyha rabjává váltam, és kimaradtam a fenyőfa díszítéséből. A vacsora elkészültére oly fáradt voltam, hogy alig vártam, legyen végre, vége az egésznek. A szeretet ünnepe számomra lassan kötelező robottá vált. Nem szerettem már. Nem vágytam rá. Csak azokra a csendes, játékos, közösen készülődős estekre vágytam, amik gyermekkoromra emlékeztettek.
     És a gyermekek nőttek tovább. Már tudták mi a pénz, hogy mire való. Lassan kezelni is meg tanulták, és ők is bekerültek az ajándékozás ördögi körébe. Persze jó érzés, ha attól, amit adunk a másik ember örül. Ennél talán nincs is szebb érzés a világon, minthogy örömet okozhassunk. Rengeteg idő ment el arra, hogy csinos csomagocskákat készítettünk, mindenki rejtegette, dugdosta. Nőtt a feszültség is, főleg attól, hogy a konyhába kirekedve, az idővel futottam versenyt, és a többi teendőbe is be kellett segíteni, hogy mindennel elkészüljünk.
     Ma már felnőttek a gyermekek, és végre megérhettem azt, hogy részese lehessek ismét a fa díszítésének. Hogy a konyhában már előfordul segítségem is. Az ide karácsony végre más volt, mint azelőtt. Nem tettünk a fára mindenféle modern díszeket, a szaloncukrot sem dróttal aggattuk fel, hanem cérnára kötöttem, hogy szépen hintázzanak a fán, ha egy kis szellő éri. És a csillagszóró sem maradhatott el. A csillagszóró csodálatos találmánya az embernek. Én nagyon szeretem. Az a sok fényes szikra, ahogy hullik, mintha csak tűzijáték volna. És az illata! Megbabonáz, és gyermeki rajongással tudom csodálni.
     Most, hogy már így bölcsebb lettem, ha minden igaz, fogalmazódott meg bennem a következő gondolatmenet: A Szenteste, a Karácsony, az ünnepi készülődés a lelkünket is felöltözteti ünneplőbe. Hogy az ünnep áhítata megmutatja nekünk, hogy még mindig tudunk jobban szeretni, mint máskor. Hogy még mindig fokozható a szeretet. Hogy a hétköznapokra, lelkünket is levetkőztetjük, megfosztjuk díszétől, így kevésbé vagyunk szeretők, és szeretni valók. Ez bizony nagy butaság részünkről, mert hagyni kellene egész évre valamit abból a meghatódott örömből, a meghittség varázsából, amit a Karácsony nyújt nekünk.
     A minap találtam egy cikket. Arról szólt, hogy ajándékozzunk időt egymásnak. Ne tolongjunk, tapossuk egymást az üzletekben napokon keresztül, ne pénzen vett ajándékot adjunk, hanem öleljük egymást, beszélgessünk, játsszunk. Ettől a cikktől repültek gondolataim haza, gyermekkorom karácsonyaihoz. Valahogy azokban az időkben, legalább is minálunk így volt. Időt ajándékoztunk. És csodás napokat éltünk meg.