A titokzatos

A sufni falán, egy szögre felakasztva lógott. Nagyapó időnként leemelte, kinyitotta a száját, beletett valamit, majd visszaakasztotta a helyére. Ilyenkor mindig figyelmeztette a leskelődő unokáit, Gyurit és Zsuzsit, az ikreket, hogy nem szabad hozzá nyúlni, mert megszúrja az ujjukat. A gyerekek mindig csak kinevették Papit.

– Ugyan Papikám! – fújták egyszerre -, hisz téged sem szúr meg!

– Ez már igaz – válaszolt nevetve nagyapó - de én tudom, hogyan kell vele bánni.

Mikor nagyapó nem volt a közelben, a két kis tékozló odasomfordált a titokzatoshoz. Nyújtózkodtak, hátha elérik, de mind hiába. Kicsik voltak még. A titokzatos mindig figyelmeztette őket:

- Tudjátok, nagyapó mit szokott mondani, ugye? Nem gyerek kezekbe való, ami bennem van.

A gyerekek egy, két napig nyugton hagyták, nem nyaggatták, aztán ismét próbálkoztak, hátha sikerül lepiszkálni a szögről. Egyik alkalommal kerítettek egy botot, és azzal lökdösték.

– Gyerekek! Hagyjátok abba, ez rossz nekem, fáj, így nem tudom a dolgom végezni, és a végén bajotok esik! – magyarázta a titokzatos az ikreknek, akik rá se hederítettek, csak tovább piszkálták.

– Ugyan már, ne okoskodj annyit! – feleseltek a gyerekek, és még lökdösték egy darabig. Tetszett nekik, ahogy tehetetlenül hintázik a szögön.

Telt múlt az idő. Beköszöntött az ősz, majd a tél. Nagyapó sem járt már ki a sufniba, csak nagyon ritkán. Őt sem akasztotta le a szögről sosem. A gyerekek is megfeledkeztek róla. Inkább színes leveleket gyűjtöttek, hógolyóztak, szánkóztak. Majd eljött a tavasz, és ismét megkezdődött a sufniba járás, és nagyapó megint levette a szögről, kinyitotta, beletett valamit. Megint ugyan az a nóta. Igen ám, de az elmúlt néhány hónapban a gyerekek igen nagyot nőttek. Egyszer, mikor nagyapó elment otthonról, nagyanyó meg a konyhában sürgött-forgott, a két kis csibész ismét a titokzatosnál termett.

– Szia! – köszöntek neki. – Jöttünk egy kicsit játszani veled. Látod milyen nagyot nőttünk a télen, és milyen erősek vagyunk?

– Látom hát! Persze, hogy látom! – válaszolta Ő!

Még ki sem mondta a mondatot, a gyerekek egy öreg hokedlit toltak a szög alá. Gyurika - mégiscsak ő a férfi-, felmászott rá. Pont elérte a titokzatos alját. Először rágatni kezdte, majd a zsebéből előhalászta a még előzőnap eldugott drótot és azzal piszkálta tovább.

– Jaj ne! Kérlek, csak ezt ne! – kérlelte a gyereket. Ám Gyurikának nagyon tetszett, ahogy kérleli őt.

– De ez olyan jó móka, hogy gondolod, hogy hagyjam abba? –nevettet a gyerek.

– Mit szól nagyapó, ha hazajön? Meglásd haragudni fog, mert rosszalkodtál, és nem fogadtál szót neki.

– Ugyan! Nagyapó nem tud ránk haragudni. Ugye testvérkém?

– Bizony, csicsergett Zsuzsika is, és huncutul nevetgélt tovább ő is.

Gyurika a hokedlin állva tovább piszkálta a titokzatost. Egyszer csak azt vette észre, hogy ahol a dróttal szurkálta, ott egy picurka lyuk keletkezett. Nagy izgalom lett úrrá rajta. Egyre mohóbban piszkálta a lukat, most már a két kezével. Ujjacskáival csipkedte, kapirgálta, amíg az nőni kezdett.

A titokzatos még egy utolsó próbálkozást tett arra, hogy megértesse a gyerekekkel, amit tesznek nagy butaság, és bajba kerülhetnek.  De az ikrek már se látta, se hallottak, csak az lebegett a szemük előtt, hogy végre megtudják, mit dugdos nagyapó bele a titokzatosba. Gyurika addig, addig piszkálta, amíg egy hegyes fémes valami ki nem bújt belőle, és mert óvatlan volt megszúrta a kezét.

– Ssz! Ez fájt! – kiáltotta dühösen.

– Én figyelmeztettelek! – válaszolt a titokzatos.

A két gyerek sértődötten hagyta ott az eddig oly izgalmasnak tűnőt. Megjött nagyapó is, és azonnal látta, hogy a hokedli ott áll a szögön lógó titokzatos alatt. Odahívta a gyerekeket, és kérdezte, tudják –e hogyan került oda? A gyerekek persze nem tudták.

 – Talán -, szólt Gyurika, kezét a háta mögé dugva -, valaki beosont az udvarra, és odatette.

– Igen, biztos így volt - folytatta Zsuzsika -, én láttam egy árnyékot átugrani a kerítésen.

– Értem - válaszolt nagyapó. – No Gyurka, gyere  – nyújtotta kezét a kisfiú felé -, már elég nagyfiú vagy, megmutatom neked, mit is rejt a titokzatos mélye -, és megfogta a gyermek kezét.

– Nee, nagyapó! Nem szeretném!  - húzódzkodott a gyerek. 

– Ejnye no! Hát mi történt? Eddig… ugye nem!? – nézett kérdőn nagyapó a két megszeppent gyerekre, akik lesütötték a fejüket, majd pityeregni kezdtek.

– Mi, mi csak… megszúrta a kezem - Szipogta Gyurika.

– Szóval hozzá nyúltál? Addig piszkáltad, míg kilyukasztotta, és kibújt a szög a zsákból! Hiszen megmondtam, nem játékszer! Nem fogadtál szót, meg is kaptad érte a jutalmad – mondta még nagyapó, és barátságosan megsimogatta a két gyermek buksiját.

(Szabó Gitta: 2010-03-24)