Lámpa alatt dobozfészek

     Nagyapó aggódva kémlelte az eget. Az ablakon keresztül figyelte az egyre hevesebben hajladozó fákat, a hideg szél tépte, rángatta ágakat, a leszakított levelek röptét. Homloka egyre ráncosabb és tekintetet mind borúsabb lett, akár odakint a fekete égbolt. Unokája, Pistike, egy ideig csendben figyelte. Sőt, felvette papája testtartását is, és ő is kémlelte az eget. Ám, hamar megunta a szemlélést, és így szólt: - Nagyapa! Miért nézed a felhőket, és miért ráncolod a homlokod?

     – Eh! – legyintett nagyapó. –Aggódom a madarakért!  Ugye hallottad reggelente milyen szépen énekeltek? De ma nem énekeltek.

     – Miért nem?

     – Mert félnek és fáznak. Ez a viharos szél nagy veszélyt jelent nekik. Emlékszel mikor az oviból jöttünk haza, pont azon a fán - ott ni -, láttunk egy madárfészket.

     –igen, igen! - ujjongott a gyermek.

     – Most ezek a fészkek és a bennük lévő tojások, kikelt fiókák, mind bajba kerülhetnek. Na de reménykedjünk, hogy visszatér a jó idő – mondta még nagyapó, mert látta kis unokájának lefelé görbül a szája.

     Teltek a napok, és nagyapó hiába reménykedett, az idő nem javult. Sőt! Egyre hidegebb lett. A szekrényből el kellett venni a télikabátot, a csizmát, és a sapkát is, amit Pistike nagyon nem szeretett.  De anya határozottan kijelentette; - sapka kell! Nincs ellenvetés! Nagyapó egyre szótlanabb lett. Ki-be járkált, a fák lombjai közt fürkészett. Majd a fák alatt a lehullott gallyak, levelek alatt vizsgálódott.  Köveket, tégladarabokat pakolgatott a járdára, hogy lehessen közlekedni, mert a sok eső miatt víz fedte az udvart. Még a kapu elé is tett kisebb zsákokat, hogy az utcáról ne folyjék be a víz az udvarba.   

     Egyik alkalommal kezeit furcsán a hasa előtt tartva tért vissza a házba.

     – Gyorsan, gyorsan! – kiáltott izgatottan a konyha felé nagyanyónak.

     – Mi történt? – rémüldözött azonnal nagyanyó.

     – Hozz egy puha, meleg rongyot!  Igyekezz! – mordult szokatlanul papi.

     Pistike tágra nyílt szemekkel figyelte nagyszüleit. Nagyanyó térült-fordult, és már jött is, kezében puha rongydarabot tartva.

     – Tessék! – nyújtotta papa felé.

     – Ez az! Ez jó lesz! – örült nagyapó, és kezéből óvatosan a rongyra helyezett két kicsinyke madárfiókát, akik meg sem mozdultak, csak reszkettek egyfolytában. Szemecskéik csukva, ázott tollacskáik rátapadtak aprócska kis testükre.

     – Papa, milyen madárkákat hoztál? És a szüleik nem sírnak utánuk? – kíváncsiskodott a gyermek. 

- Anyu biztosan sírna utánam!

     A papa, amíg gyengéden megtörölgette az apró életeket, addig röviden elmondta az unokájának, hogy bizony ezek a madárkák fecske fiókák. És nekik árt a legjobban ez az idő. Tovább nem foglalkozott azzal, hogy a gyermek körülötte sürgölődik, csak tette a dolgát. Mint a kiscsibéket, kacsákat, őket is betette egy fészeknyi dobozba, majd a dobozt az asztali lámpa alá tolta. A dobozt félig betakarta, hogy nem legyen túl erős a fény a madárkáknak. A hűtőhöz sietett, és a másnap ebédre előkészített hússzeletekből egyet kivett, és icipici apró falatkákra szeletelte. Mikor ezzel megvolt, anya szemöldökcsipeszével csippentett egy darabkát a húsból, és a dobozfészekben száradó madárkák felé nyújtotta.  Pistike nagyon izgatott volt. Ilyen érdekes dolgot még soha nem látott. Csendben figyelt. Kis idő múltán halk mocorgás, cérnavékony csipogás hallatszott a dobozfészek belsejéből. Nagyapó türelmesen várt. Nem mozdította a csipeszcsőrt. Egyszer csak az egyik kis madár óriásira tátotta a csőrét, és a csipeszcsőrrel együtt bekapta a húsit. Amíg le nem nyelte a falatot, addig a csipesz, bizony fogságban maradt. Majd elengedte, és a csipesz újabb falatot csippentett, és nyújtotta a fiókák felé, ügyelve arra, hogy a másik madárka is egyen. Mikor végre úgy tűnt a madárkák jól laktak, nagyapó visszatette a maradék husit a hűtőbe, és az izgalomtól fáradtan pihenni tért. Kis unokája is mellé heveredett. Befészkelte magát papi hatalmas karjai közé, és mosolygott. Majd még mielőtt elaludt volna, megkérdezte nagyapót: - Papa! Miért veszélyes ez az idő a fecskékre?

      – Tudod Pocok, a fecskék a levegőben repdesve szerzik az élelmüket. Sokszor néztük már együtt őket, amikor cikáznak összevissza a levegőben. Gondold csak el, ebben az időben, nem tudnak a levegőbe röppenve apró rovarok után kapkodni. Ilyenkor még élelem sincsen nekik, mert a sok eső elmossa őket. Ezért nem tudják a fiókákat sem etetni.

      – Meghalnak? – szomorodott el a kisfiú.

      – Bizony előfordulhat! – sóhajtott nagypapa. – Ezért kell nekik segíteni. Holnap a szülőknek is teszünk ki ennivalót. És ha végre kisüt a nap, és ha ismét jó idő lesz, a fiókákat visszaadjuk a szüleiknek.

     – De papi! Olyan aranyosak! Inkább tartsuk meg őket.

     – Azt nem lehet! Nekik a szüleikkel és fajta társaikkal kell élniük. Csak ők tudják nekik megtanítani a fecske életet, hogy mire jön a tél, erősen és biztonsággal tudjanak útra kelni, oda ahol meleg fogadja őket. A messzi Afrikába. Tavasszal onnét jönnek majd vissza, és énekelnek majd újra nekünk.   

     – De…

     - Semmi de! – szólt nagyapó határozottan, de kedvesen.  – Ott kint az a tyúk az ólban, fel tudna téged nevelni? – kérdezte a gyermeket, aki halkan kuncogni kezdett: - Jaj, papi! Hogy te milyen mókás vagy! Már, hogy tudna egy tyúk egy kisfiút nevelni???

      - Na, látod!

      – Papi! Értem már! – súgta a gyermek, és békésen álomba szenderült. Álmában sütött a napocska, szárnyaltak a madarak, cikáztak a fecskék, és hallotta az éneküket. Arcocskáján boldog mosoly pihent. Nagyapó is mosolygott, ahogy tekintete kis unokájára tévedt.

(Szabó Gitta: 2010-05-19)