Az elfújhatatlan gyertya

Szép napra virradtak Pankáék. A kislányt már kora reggel kidobta az ágyacskája. Gyorsan megdörgölte szemeit, és már bújt is a csöppnyi papucsba, amely izgatottan várta már, hogy végre átölelve simulhasson az ünnepelt lábacskáira.

- Anyuci! – suttogott Panka, édesanyja kötényébe kapaszkodva, aki már frissen serénykedett a konyhában.

- Jó reggelt Angyalkám! Hát te ilyen korán keltél? Talán nem hagyott aludni az ágyad?

- Mamikám, jöttem neked segíteni. Tudod, ma már nagylány vagyok.

- Ejha! Mit nem hallok? Nagylány? És pont ma? 

- Jaj, anyuci! Csak nem felejtetted el milyen nap van ma? Hiszen a nagyapó mondta szerdán.., vagyis… kedden!? Már nem is tudom! De te is hallottad ugye, mikor azt mondta, hogy még három napot kell, aludjak.  

Az édesanya mosolyogva nézte izgatott leánykáját.

- Hallottam én is, de miért is kellett három napot aludnod?

- Na de anyu! Hiszen ma van a születésnapom! – méltatlankodott a kislány, és  sírásra görbült a szájacskája. Édesanyja észrevette, és gyorsan felelt: - Hát erről van szó! Dehogy felejtettem el!

- Jaj de jó! Jaj, de jó! – elevenedett meg a gyerek, és teljesen megnyugodott attól, hogy az ő anyukája nem feledkezett el a születésnapjáról.   

A nap folyamán Panka sűrűn szalad az anyukájához, az apukájához, az öccséhez, és izgatottan csacsogott. Lelkesen engedelmeskedett a kéréseknek, hozta, vitte, terítette, elővette, eltette. Mindent megcsinált, amit csak kértek tőle. Még Petivel is játszott, pedig ő még olyan kis buta. Nem ért semmihez. És inkább csak elront mindent, olyan ügyetlen. De most Pankát még ez sem zavarta.

A napocska már rég átment a másik szoba ablakához, és onnét sütött be a lakásba, és mosolygott ő is. De Panka türelmetlenkedni kezdett. Se egy vendég, sehol egy titkos csomag, vagyis ő nem talált sehol sem, pedig alaposan körbenézett a szobában, a konyhában, a fürdőszobában, de sehol semmi.

Sehogy sem fért a fejecskéjébe a dolog. Már nem játszott öccsével sem, csak ücsörgött és hallgatott. Egyszer csak megszólalt a csengő. Édesanya mosolyogva ment ajtót nyitni. Juci, az ovis barátnője, a legjobb barátnője érkezett az apukájával. Majd megjöttek a nagyszülők is, és az unokatestvérei is. Tele lett a lakás. Akkora hangzavar, nevetés, csörömpölés támadt, szinte nem is értették egymást. Nyüzsgött az egész ház.

Egy kis időre a felnőttek betessékelték a gyerekeket a szobába, és határozottan megtiltották, hogy bárki is kidugja az orrát, vagy kukucskáljon. A gyermekek ugyan kíváncsiak voltak, de szót fogadtak.  Aztán jött édesanya, és Pankát átöltöztette a legszebb ruhácskájába. Hosszú, barna haját két copfba fogta, masnit is kötött bele.

- Ó! - tolta kissé távolabb Pankát, hogy alaposan megnézhesse – hogy te milyen elegáns vagy! Fordulj csak meg!

A kislány örömtől pirult arcocskával kecsesen körbefordult.

- Ugye ti is látjátok, milyen szép lett Panka! – kérdezte a mama a többi gyereket. Választ sem várva, megfogta Panka kicsiny kezét, és átmentek a nappaliba, ahol a felnőttek már mind ott vártak rá. Rá, az ünnepeltre!  A gyerekek is mind kisorakoztak. Végül mindenki leült, a szépen megterített asztal köré. Az asztal közepén ott díszelgett egy óriási citromtorta. Rajta rengeteg gyertya jelezte, hogy Panka bizony nagylány, aki pár nap múlva már iskolába fog járni.

Édesapa, fényképezőgéppel a kezében várta, hogy kislánya végre elfújja a gyertyákat. A kislány fújta, ahogy csak bírta. Fújta, és fújta, de a gyertyák mindig lángra kaptak. A többiek eleinte csak halkan nevetgéltek, majd már hangosan is. Némelyikük évődni kezdett a kislánnyal, hogy milyen gyenge, hogy ügyetlen... Panka egyre dühösebb lett, majd haragudott, amiért nevetnek rajta, de azért lelkesen küzdött a gyertyákkal.

Annyira el volt mindenki foglalva ezzel az elfújhatatlan gyertyával, hogy senki nem vette észre Petike eltűnését. Panka belefáradt a fújkálásba, arcocskáját könny áztatta, az apa pedig csak kattogtatta a fényképezőgépet, sietett sok nevetős fotót készíteni az ünneplőkről. Petike szép óvatosan odatotyogott búslakodó testvéréhez, felkapaszkodott mellé a székre, szájában szorosan tartva a csőrös poharát. Majd mikor feltérdelt, a pohárból a maradék teát a gyertyákra öntötte, amelyek sisteregve fogadták az itókát.

Egy pillanatra dermedt csend lett a szobában. A fényképezőgép sem kattogott. A torta állt a teában. A szemek meredten néztek; most mi lesz?

- Hát persze! Tudtam, hogy valamit elfelejtettem! – csapott a homlokára édesanya, és gyorsan kiszaladt a konyhába. Edények csörömpöltek keze nyomán. Hamarosan visszatért a szobába. Frissen olvasztott csokoládéval becsíkozta a tortát, végül egy kis vitorlát szúrt a szélébe.

- Ez hiányzott! – kiáltott – hiszen ma matróz tortát akartam készíteni az én nagy és okos Pankámnak! Mert tudjátok, ez a világ legfinomabb tortája! Majd meglátjátok! – nevetett és Pankára kacsintott.

A szobában lévők fellélegeztek. Hangos nevetés és tapsolás törte meg a csendet. A fényképezőgép ismét kattogni kezdett. Anya végre felszelte a matróz tortát, amely már fel is szívta a tengerré kinevezett teát. Egy hang nélkül ette mindenki. Édesanya szíve végre megnyugodott. Szeme összetalálkozott édesapa tekintetével, amiben néhány örömkönnycsepp csücsült.

(Szabó Gitta: 2010-10-24)