A pufogó pöfeteg

Valamikor hajdanán, mikor pöfetegmama, kipöffentette a szabadba sok spóratársával együtt, egy langyos fuvallat magával repítette, és egy erdőszélen, mint valami könnyű játékot leejtette. A fuvallat tovaszaladt, nem is gondolt többé a pöfetegspórára. A spórának szerencséje volt. Nyirkos, tápdús talajra esett. Ott ügyesen megkapaszkodott gombafonalával, és várt.

A nappal és az éjszaka rendre követték egymás. Hol sütött a Nap, hol az ezüstös Hold sápadt fénye világlott. Hol harmatcseppek tiszta teste érintette, hol zuhogó nyári zápor mosta. Egyszer egy ilyen zápor után, egy szép nagy tócsa keletkezett éppen a gombaspóra előtt. A napfény a tócsán keresztül szólt hozzá:
– Ejha! De megnőttél kicsi spóra!

A spóra nem értette miért mondja neki ezt a pocsolyában fürdő napfény.
– Miért csúfolódsz velem? – kérdezte a napfénytől.
– Már, miért csúfolódnék? Micsoda buta gondolat! Inkább hajolj ide a tócsa fölé és majd magad is meglátod. De igyekezz, mert a tócsát fel kell szárítanom!
– Úgy, szóval még azt a kis sártól zavaros pocsolyát is elviszed tőlem!?

– Hát jó! Úgy látom veled nem lehet értelmesen beszélgetni. Ha nem nézed meg magad, hát nem nézed. Én nem érek rá várakozni. Másutt is szükség van a melegemre. Ezzel a napfény a pocsolya fölé kúszott és egy-kettőre felszárította azt.

A gombaspóra egyedül maradt, de egyáltalán nem bánta. Elég volt ha csak magára nézett, és látta gyönyörű fehér, pihés, erőtől duzzadó testét, és megnyugodott.

Telt múlt az idő. Egyszer csak egy poszméh röppent rája.

– Ne haragudj kedves Possz! Megpihenhetnék egy kicsit nálad? Ez a cudar szél úgy lefárasztott, alig bírnak a szárnyacskáim.

A gombaspóra méregbe gurult.

– Mit mondtál? Minek neveztél? Még hogy possz! Te vagy a posz! Egy ócska kis poszméhecske! Itt ugyan nem pihenhetsz egy percig sem!

A méh látva, hogy milyen mérges is ez a possz, gyorsan átröppent egy szépséges margarétára.

Látta ezt a gombaspóra, és pufogva szólt oda nekik:

– Úgy, úgy! Ugyan mi tetszik azon a semmi kis növényen? Az is csak fehér mint én!

A méhecske már készült, hogy fullánkját elővegye, annyira bosszantotta ez a pöffeszkedő viselkedés, de a szelíd kis margaréta nem hagyta.

– Ugyan már kedves poszméh! Csak nem akarsz olyanná válni mint ő??? Rá se ránts!

– Igazad van kis virág. Inkább hazaröppenek.

Az idő haladtával a gombaspóra, aki még mindig nem tudta, milyen nagyra nőtt, csak gorombáskodott, zsémbeskedett mindenkivel, egyszer csak azt vette észre, hogy teste már nem olyan szép fehér. Sőt egyre barnább, és érezte, hogy ott bent a lelkében, hogy ott is történik valami. Egyre ingerültebbé vált. Kétségbeesésében különböző gondolatok ötlöttek fel benne:

– Hm! Lehet meg kellett volna nézzem magam a pocsolyában? Talán igaza volt a napfénynek!

A Nap már sokkal lejjebb járt az égi-úton, és már sokkal hűvösebb is volt hajnalonként. A margaréta a szomszédból rég elnyílt, elhullatta szirmait. Az erdő is változott. Sokkal tarkább lett. A gombaspóra nem értette ezt a változást és dühösen dohogott magában:

– Tessék! Na tessék! Ki gyűlölhet ennyire, hogy megváltoztatja még a környezetemet is, és az otthonomat is feldúlja? Hová lett a megszokás hatalma? Hol a tisztelet?

Amíg ott dohog, és zsörtölődik magában, arra ugrándozik tapsi-mama a kicsi tapsi-gyerekével. A nyuszik éppen ott, a spóra előtt álltak meg kifújni magukat, hisz olyan messziről ugráltak ide. A spóra azonnal rájuk förmedt:

– Ne lihegjetek rám! Ez nagyon goromba viselkedés! Miért történik velem mindig valami rossz? Miért talál meg mindenki aki csak erre jön, és zavarja meg a nyugalmam?

A nyuszik riadtan néztek rá.

– Jé! – szólt tapsi-mama. – Hisz ez egy pöfeteggomba! Hogy nőhetett ekkorára úgy, hogy az emberek nem ették meg?

– Micsoda???? Pöfeteg, és az emberek megesznek? Hogy merészeled, te kis ugribugri? Tee! Tee, hosszú fülű!

A nyuszik úgy megijedtek, hogy sebesen kiugráltak az erdőből, másik szálláshelyet keresve maguknak. A spóra pedig csak dühöngött tovább. Valami fortyogott benne. Valami ki akart törni belőle. Rettegni kezdett, hogy még valami baja esik, esetleg szívrohamot kap ettől az állandó mérgeskedéstől. Azt hitte menten elájul, de nem ájult el. Tovább gondolkodott, és tudta, hogy ő nem tehet erről az egészről. Hiszen ő nem akar mérgelődni. De meg kell védje magát, azoktól akik erre járnak és sértegetik, zaklatják őt.

Addig, addig fortyogott ott beül, hogy egyszer csak a feje búbján, mint valami szelep a kuktán, egy rés nyílt, és ami benne fortyogott, az egy szuszra kirepült belőle a levegőre. Ekkor valami emlékkép villant át rajta. Mintha ilyesmi történt volna akkor is, amikor megszületett. Érezte, enyhül testében a feszültség, sőt, egészen elérzékenyült, mikor arra szaladt két cserfes gyermek.

– Csipi! – kiáltott az egyikük. – Idenézz! Mekkora pöfeteggomba!

– Jé! Ilyen óriásit még sosem láttam! – ujjongott Csipi és Csöpire nézett.

– Ha ezt anyáéknak elmeséljük, el sem fogják hinni!

A spóra figyelmesen hallgatta amit a két gyerek, Csipi és Csöpi beszélnek, és közben mélyen elgondolkodott.

– Lehet igaza volt tapsi-mamának, és tényleg pöfeteggomba vagyok? Te jó ég! Ezek szerint valóban megesznek engem? Ahogy így gondolkodott, merengett, egyre csak érezte, valami megint fortyog benne. Mire észbe kapott, a feje búbján lévő résen keresztül, megint kipufogtatott valamit a levegőbe. Ettől a benne lévő nyomás ismét megszűnt. Kezdte megszeretni ezt a pöfögést. A gyerekek pedig örömükben sikoltoztak:

– Csipi! Láttad mekkorát pufogott? – kérdezte Csöpi.

– Igen láttam! Jó nagyot! – felelte Csipi, Csöpinek.

– Szaladjunk haza, és újságoljuk el apáéknak – mondta Csöpi Csipinek.

– Rendben, szaladjunk. Ki ér előbb haza? – kiáltotta Csipi Csöpinek, és már szaladt is, Csöpivel a nyomában.

A pöfeteggomba ismét egyedül maradt. Kicsit még hitetlenkedett, de amint elégedetlenné vált, a nyomás azonnal jelentkezett benne, majd a feje búbján keresztül a levegőbe pöffent. De sokáig nem lazsálhatott, mert visszajött a két gyermek, őket már ismerte, és velük jött két sokkal nagyobb ember is, biztosan azok akiket úgy emlegettek, mint anya és apa, és kíváncsian nézegetni kezdték a pöfeteggombát, amitől az kényelmetlenül érezte magát.

– Bizony igazat mondtak a gyerekek! – fordult a férfi a nő felé.- De sajnos már nem ehető. Túl öreg!

Ha már itt jártak az erdőszélen, kihasználva az alkalmat, kicsit leültek az avarba, amit a gyenge napfény langyosan tartott, mintha csak tudta volna, hogy kirándulók érkeznek az őszi erdőbe.

– Ti tudjátok hányféle neve van a pöfeteggombának? - fordult az apa a családja felé.- Hívják őket úgy is, hogy, pöfeteg vagy pöffeteg, possz, pöfing, peheteg. És még ki tudja hányféleképpen!

Az óriásra nőtt gomba, mert már biztos volt benne, hogy ő egy pöfeteggomba, és a hallottak alapján rájött, milyen goromba volt mindenkivel, nagyon örült. Sőt boldog volt. Ettől az érzéstől ismét feszengeni kezdett. De most örömében, hogy az emberek számára már nem ehető. Örömében sorozatosan pöfögött. Hamarosan, hatalmas kipöffentett pöfeteggomba-spórafelhő lepte be a környéket, még a közelben nevetgélők haja és ruhája is tele lett vele.

– Nézzenek csak oda! Hogy pöfög ez a gomba! Mire hazaérünk, az egész utat teleszórjuk a spórájával! – nevetett az apa, és elindult hazafelé. Családja pedig vígan masírozott utána.

A pöfeteggomba újból magára maradt, arca egyre derűsebbé vált:

-Ha ez mind igaz, amit ez az ember mesélt a családjának, akkor... ,akkor nincs is miért haragudnom. Akkor minden rendben van. De ha ez így van, akkor tavasszal az lesz az első dolgom, hogy bocsánatot kérjek, azoktól akiket megbántotta. Mert már tudom, hogy igazi pöfeteggomba vagyok, és a pöfögés az jó.

Ezekkel a gondolatokkal, boldogan adta át magát a természetnek, hogy tegyen vele azt amit tennie kell.

(Szabó Gitta: 2010. 01. 03)