A nyomtató

     Hol volt, hol nem volt, volt egy nyomtató, aki már úgy került új gazdájához, hogy az előző leselejtezte, mondván; már nem jó semmire.  A szemfüles gazda hazavitte, szépen megpucolta, javítgatta, míg nem a nyomtató hálából, működni kezdett. Ettől fogva lelkesen teljesítette a gazda és a gazdasszony kéréseit. A gazdasszony sok feladatot adott neki. De nem bánta, mert mindig csuda szép dolgokat kellett, hogy papírra vigyen. Meséket, verseket, szebbnél szebb tájakat, illatos virágokat, vidám kiscicákat. Egyszer aztán, nem tudta miért, nem is értette, egyre kevesebb mesét kellett nyomtasson. A nyomtató ezért sokat szomorkodott. Ilyenkor homályos lett mind az, amit kértek tőle. A gazdasszony, mivel nem értette mi a baj, volt, hogy mérges lett rá. A nyomtatónak ez fájt, de hát megbocsátott, mert nem tudhatták, hogy neki lelke van. Ilyenkor a gazda kivette belőle a festéktartályt, feltöltötte friss, ébenfekete festékkel. A nyomtató ismét boldog volt. Szinte repesett a szíve. Örömében, minden bekapcsoláskor, kinyomtatta az előző feladata utolsó oldalát. Ugyan, ezzel is okozott némi bosszúságot, de ez nem volt olyan nagy baj, mint a homályosság.

     Szóval, megint ment minden, mint a karikacsapás. Már csak azért is, mert nem szeretett bosszúságot okozni, és mindig készen akart állni, hátha kell, mesét írjon a papírra. Mert, ha hiszitek, ha nem, a nyomtató írta a meséket azzal a fekete porral, amit beletölt a gazda. Azt is mondhatnánk, hogy Ő, költő és író egy személyben. És ezt nem csak én mondom, tudta ezt a nyomtató is, de soha ki nem ejtette volna a száján. Csak néha eljátszott a gondolattal. Azt is tudta, mert nem csak lelke volt, de okos is volt, hogy amit ő papírra vet, azt a gazdasszony írja a klaviatúra segítségével.

–  Ó! De jó is volna, ha én lennék az a billentyű! – sóhajtott olykor mélyeket. – Ha engem érintene az ujjaival, amikor azokat a huncut kis történeteket kiagyalja! De, nem ő volt, és ha jobban belegondolt a dologba, rájött, hogy amit ő ír a papírra, azt a gazdasszony ajándékba tudja adni, és ezzel örömet okoz másoknak. Ettől a felismeréstől a nyomtató lelke repesett az örömtől, és nem vágyott más leni, mint ami valójában.

     Egy szép napon, igaz mese ritkábban került a festéke karmai közé, mégis csak nagy öröm érte a nyomatót. A gazdasszony különleges dologgal bízta meg. Próbanyomtatást kért tőle, egy készülő könyvből. Egy oldalt kért csupán. Nem többet. Csak hogy lássa, hogyan fog kinézni. De ezt az oldalt valami újfajta formából kellett kiválogatnia a nyomtatónak, ami igen tetszett neki. Vígan papírra írta a kért szöveget, képet. És mert tudta, hogy gazdasszonya milyen boldog ettől a közelgő eseménytől, így azt gondolta magában, örömet szerez neki a sok szép meséért, és mostantól nem is nyomtat másból, csak ebből az újfajta változatból. Így is lett. De jaj! Sajnos nem volt okos gondolat ez a nyomtatótól, hiszen más feladatokat is szerettek volna elvégeztetni vele.  A gazda addig szerelte, állítgatta a programjait, hogy megesett a szíve rajta, és úgy döntött; - Vigye a kánya! Hadd örüljenek! Nyomtatok én nekik mindent, amit csak kérnek!

     Elhatározásához híven, válogatás nélkül nyomtata a kért szövegeket. De hogyan? Te jóságos ég! Bizonyos sorokat sokkal, nagyobb betűkkel írta, mint a többit, ezzel azokat félig el is takarta. Használhatatlanná vált az egész munka. Most mi lesz? Ebbe nem gondolt bele egészen a nyomtató, annyira azért nem volt okos. Nem értette jó maga sem mi is történt. Csak azt tudta, érezte a lelkével, hogy ugyan jót akart, de megint rosszul sült el a dolog. Vajon sikerül majd megjavítani őt? Hogy tovább írhasson? Hogy ismét örülhessenek szép fekete betűinek? Bízott a gazdában!

                                                                                                                                            2012-05-27