Szabó Gitta: Harangvirág

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas félsziget, melynek lábait hűs vizű tavacska mosta. A félszigeten a páradús levegőnek köszönhetően, dús erdők, kövér legelők voltak, melyeken rengeteg állat legelészett. Az emberek csendben, békében éltek együtt a természettel, elfogadták annak szeszélyeit.

     Történt egyszer, hogy a félsziget urának és hitvesének kislány gyermekük született. Bölcsőjénél összegyűlt mindenki, aki élt és mozgott. Az állatok ép úgy, mint az emberek. Akkoriban még élt egy tündér az egyik barlang mélyén. Sok, sok évet megélt már. Még azokból az időkből maradt itt, amikor a földet az óriások, sárkányok, és mindenféle varázsos természetű alakok töltötték be. Mivel nem sok magafajtával találkozhatott, mert mind szétszéledtek, őt magára hagyva, arról nem is beszélve, hogy a csodatevésen kívül semmi egyebet nem csinált több mint ezer éve, így nagy izgalommal ment ő is az újszülött köszöntésére.

     Mikor rá került a sor, egy szál csodás mezei virágot tett a bölcsőbe a gyermek mellé.

A büszke szülők hálásan köszönték, és e virágról nevezték el gyermeküket. Így lett a kislányból Harangvirág. A csecsemő neve hallatán hangos kacagásba kezdett. Mintha ezer, és ezer csengettyű szólalt volna meg.

Az idő telt, a kislány szépen cseperedett. Nyáron a mező állatainak énekelt csengő hangon. Ilyenkor a harangvirágok is zenélni kezdtek. Télen, a faágakon csüngő jégcsapokkal versenyezve dalolt. Mindegy volt neki milyen évszak van. Mindig talált kedvére való mulattságot.

     Egyik tavaszon édesapja ácsokat, bádogosokat hivatott, és egy csodálatos templomot építtetett nem messze attól a helytől, attól a dombocskától, ahol Harangvirág legtöbb idejét töltötte. Itt ücsörgött és figyelte az állatokat, a madarakat. Itt simogatta kedvenc őzikéje fejecskéjét. Egy alkalommal ismét ott ücsörgött a dombocskán, és mikor hiába várta kedvenc őzikéjét, hirtelen felállt a dombra, kezeiből tölcsért formált a szája köré, és úgy kiáltott a messzibe az őzért. Csodák-csodájára, valaki visszakiáltott. Nem is egyszer. Ráadásul az ő csengő hangján. Először megijedt. De kíváncsi volt, na meg tetszett is neki ez a játék, hát még egyszer kiáltott. Az a valaki ismét visszakiáltott. Pontosan ugyan azt, és ugyanúgy ahogy ő.

„Édesanyámat imádom, adok neki réti virágot!”

Így kiabált, kurjongatott, az a valaki meg csak feleselt. Már köré gyűltek az emberek, fenséges szülei is ott toporogtak mellette, és csodálkoztak ők maguk is.

     - Nahát! Visszajön a hangod! – kiáltották többen is a sokaságból. El is nevezték ezt a hangjátékot echonak, vagyis visszhangnak.

     Harangvirág már szép nagyra nőtt. Épp hogy felnőtté nem vált, amikor észrevette, hogy a visszhang már nem olyan szép, tiszta, erős, mint korábban volt. Nem tudta mire vélni a dolgot, és csak aggódott. Szülei sem tudták hogyan történhetett ez, és segíteni sem tudtak rajta. Egy éjjel megjelent a tündér a leány ágyánál és így szólt:

     - Tudd, nem véletlenül cseng a hangod, nem véletlenül született a visszhang, és az sem véletlen, hogy egyre gyengébb.

     - Nem véletlen? De, hogyan? És ki vagy te?

     - Én tündér vagyok, ahogy te is. Te vagy a visszhang őrzője, hogy soha ne tudjon végleg eltűnni, de lassan fel kell, áldozd a természetért, a Föld élhetőségéért.

A leány csak nézett. Nem értett semmit abból, amit a tündér mondott.

     - De miért?

     - Mert a fák, amik veled együtt nőttet, már olyan nagyok, hogy elzárják a visszhang útját. Ezért egyre csak gyengül. De a fákra szüksége van a földnek, hogy lélegezhessen. Érted?

     - Azt hiszem! Akkor mégis, minek őrizni? És meddig?

     - Örökké! Ezért vagy tündér, hogy mindig őrizhesd. Ha egyszer úgy adódik, hogy valamelyik fa elpusztul, és újra szabaddá válik a hang útja, akkor majd megint felállhatsz a dombodra…

(2012-04-30)