Egy zűrös nap

Valami belső hangra riadt. Szemei szinte maguktól pattantak ki. Azonnal a vekkerhez nyúlt.

-  A csudába! Elfelejtettem az este felhúzni! Jézusom! Elkések!

Még be sem fejezte a mondatot, máris a fürdőszobában csobogott a víz. Csak egy gyors fogmosás, egy kis arcöblítés. A tükörbe már bele sem mert nézni. Még jó, hogy a táskáját esténként össze szokta készítene. Pillanatok alatt felöltözött kapta a táskát és már robogott is az ajtón kifelé. Édesanyjának, akit sosem tud megelőzni a felkeléssel, még gyorsan puszit nyomott a homlokára, és kérte, vigye iskolába a kisfiát.

Az utcán csak az lebegett a szeme előtt, hogy minél gyorsabban kiérjen a buszmegállóba. Nem nézett semerre, így eshetett meg, hogy az esti eső után maradt hatalmas víztócsába beletrappolt. Természetesen lába száráig vizes lett. A cipőben pedig kellemetlenül tocsogott a víz. De ez sem állíthatta meg. Csak haladt rendületlenül. Hiába! Éppen elindult a busz, már csak a hátuljának integethetett. Az meg mintha csúfolódna rajta, az indexlámpájával kacsintott felé.

- Még ez is! – bosszankodott. Idegesen toporgott a megállóban. Milyen mázli, hogy a másik busz is jó neki, igaz attól kissé messzebb van az iskola. A percek lassan vánszorogtak, de végre megérkezett a busz.

– Ez nem lehet igaz!- futott át agyán a gondolat. - Mi a csuda van ma?

A busz, zsúfolásig volt. Mintha az emberek megőrültek volna, és mindenki egyszerre menne dolgozni. De felverekedte magát. Muszáj volt!

 Már az út felénél tartottak, a tömegben beljebb sodródott, a busz minden kátyúba belement, minden buckán döccent. Csak azon imádkozott, hogy végre, valahára leszállhasson, és még időben beérjen. Mióta itt dolgozik ebben az iskolában, ennek van már vagy öt éve, még nem volt példa arra, hogy elkéssen.  Váratlan telefoncsengés zökkentette ki lázas gondolataiból. Először nem is eszmélt, csak mikor szóltak neki, hogy az ő telefonja csörög, csak ekkor ismerte fel kisfia kedvenc meséjének zenéjét. Óvatosan, hogy ne nagyon lökdösődjön igyekezett táskájából elővarázsolni a telefont. De fogalma nem volt merre keresse. Hát kénytelen volt szinte könyékig turkálni a válltáskájában. A mellette állók kezdtek hümmögni, meg cöccögni, amitől még zavarodottabbá vált, még nehezebben akadt a telefonra. Végre megtalálta! Előkapta és bosszúsan szólt bele:

- Mit akarsz?

A gyermek megszeppenve szólalt:

- Nem köszöntél el! És itthon felejtetted a telefonod!

A nőben az eddig fortyogó düh kitört:

- Ehhez most nincsen hangulatom!

 Megszakított a beszélgetést. A telefon még  a kezében volt, mikor végre meg érkezett a busz. Gyorsan, ahogy csak a tömeg engedte az iskola felé haladt. A három lépcsőt végig bukdácsolta. A portásnak sem köszönt, csak ment, be az osztályterembe, ahol a kicsik a padokban ülve várták a tanító nénit. Mikor meglátták, milyen zaklatott, kerek szemekkel bámultak rá, és vártak. Szinte kérték, mondjon valamit. A tanító néni egy lépéssel az asztalnál termett, lehuppant a székre, és kezét felemelve, pár perc türelmet kért. Csend. Még a légy zümmögését sem lehetett hallani. Majd, hirtelen nevetésbe tört ki! Rázkódott a teste. Mikor csitult a nevetés, a megszeppent lurkókra nézett és így szólt:

- Bocsássatok meg egy percre, de fel kell hívnom a kisfiam. Azt hiszem nagyon szomorú.

- Ne haragudj kicsikém! – mondta a telefonba.

- Mamika! Te ne haragudj, de tudod csak meg akartunk a nagyival tréfálni téged.

- De miért kis szívem?

- Anyu! Nem nézted még meg a naptáradat?

Ekkor a nő tekintete az asztalon lévő naptárra tévedt. Április elseje volt!

(2012-05-19)