Szabó Gitta: Minden, ami mozgás

    Igen, a mozgás az ember lételeme. Legalább is annak kellene lennie. Hiszen ha végig nézzük az emberiség szellemi fejlődését, azt láthatjuk, minél fejletlenebb, minél közelebb él a természethez, mondhatni a természetben él, annál vidámabb. Egy pillanatra visszatekinthetünk az ősemberek korába. Minden érzést, történést tánccal ünnepelt. Lehet, mert nem tudott beszélni. Esetleg.  De megtehette volna, hogy bánatában meg se mozdul, csak emészti magát, végül hiánybetegségek, lesoványodás, elgyengülés, gorombaság a környezettel tünetek szépen elvitték volna. De nem! Halált, születést, elejtett vadat, egy jó vacsorát, mindent tánccal köszönt meg.  Ha nem is voltak hosszú életűek, én el tudom képzelni, hogy azt a kb., 35 évet boldogan élték meg. A halált nem veszteségként fogták fel, és nem gyászoltak egy évig, mint manapság. A tánc - öröm, a mozgás esetleg vadászat, busz híján a gyalogjárás, futás, lift híján fáramászás, izmossá és nem kövérré tette őket. Szabadabban lélegeztek. Ellenállóbbak voltak, mint mi a civilizált emberek. A mai bennszülöttek, akik még a természetben élnek, igaz, már hozzájuk is begyűrűzik a civilizáció, még mindig egészségesebbek, boldogabbak, mint mi (most tekintsünk el attól a ténytől, hogy a felmelegedés, savas eső stb., hogyan rontja helyzetüket). Mert egyszerűbben élnek.

   A legelső mozgás, ami éri az ember gyerekét, az anyaméhben való úszkálás, lebegés, ringatódzás, majd születés után a ringatás, kalimpálás, simogatás, paskolás. A ringatás határozottan egészségmegőrző, javító tevékenység. Gondoljuk csak végig. Sír, nyugtalan, megijedt, stb. A felnőtt felveszi, vagy az ágyában kicsit megringatja. A baba megnyugszik. Ugye, ott van a büfiztetés, a pocakfájás. Ezeket a problémákat, mind valamilyen mozgással oldjuk meg. Vagyis az egészséget őrizzük, javítunk az állapoton.

   Gyerekkorunkban a játék a lényegünk. Így, ha csak nincsen valami baja a gyermeknek, sokat mozog, és vidámabb is. Persze a szülő képes arra, hogy megtanítsa neki a bánatot, a félelmet, stb. Mozgását kordában tarthatja, mert esetleg félti a sérülésektől vagy, mert mást zavarhat vele. Vagy mondjuk, nem figyel arra eléggé, ha a gyermek leül játék közben. Gondolja, majd feláll, ha kipihente magát, csak hadd edződjön.  Az ilyen esetekből lesz később az álladóan fáradt, fájdalmakkal élő, a mozgásról lemondó, magával nem törődő, egészség iránt vágyódó ember. Mert nem tanulta meg mi a fontos. Nem tanulta meg, hogy mozogni kell. Mert úgy őszintén, a játékot azért nem nevezhetjük mozgásnak, még akkor sem, ha eleven a gyerek.  Mert azt a fajta mozgást, játékot, mire felnövünk, abbahagyjuk, és nincsen a birtokunkban kellő tudás, erő, amivel egy másik mozgást vihetnénk az elhagyott helyett az életünkbe és tennénk szokásunkká.

   Mi is a mozgás? Az én értelmezésemben, a rendszeres, nem túlhajszolt, lelkünket is feltöltő jóleső mozgás. És itt a lényeg. Az egyik. A rendszeres! A mozgásra szoktatást gyermekkorban kell elkezdeni. Van, aki beíratja gyermekét sportolni. Ami csuda jó dolog, ha nem akar belőle élsportolót nevelni, aki húszon éves korában a túlhajszoltság miatt szívrohamban a pályán meghal. Talán sokkal okosabb lenne, ha mi magunk, szülők járnánk a gyerekekkel rendszeresen mozogni. Gondolok itt az egyszerűbb biciklizésre, úszásra, futásra, korcsolyázásra. Főleg a lányoknál nagyon fontos a rendszeres mozgásra nevelés. Azzal, hogy nőként születtek le a földre rengeteg olyan dolgot vállaltak magukra, / mint pl., havi ciklus, várandóság, változókor, menopauza, csontritkulás, nem beszélve az ingerültségről, amivel a környezetünk idegeire megyünk, és magunkra hagynak, / amik egy elhanyagolt, önmagával nem törődő, minden mást maga elé helyező, mozgásszegény életet élő nőt, nagyon megviselnek. Persze lehet velem vitatkozni, mert van az én véleményem és van a többieké.

   Ma már nagy hangsúlyt fektetnek a mozgásra. Sok konditerem, edzőklub, intimtorna, kismamatorna, mozgássérült klubok, kutyák, csodagépek találtak fel, amit otthonunkban is használhatunk, ki sem kell mozdulni, de mindez hiába. Annak az embernek, aki nem tanulta meg gyerekkorában a rendszeres mozgást, az önmagával szembeni önuralmat, a tudatosságok, az ugyan megveszi, beiratkozik, de nem fog rászokni. Persze vannak erős jellemek, vagy úgy megijednek egy betegségtől, hogy képesek rákapni a rendszerességre, és tudatossá vállnak. Ők vannak kevesebben.

   Sajnos egyre több fiatalt látni túlsúllyal. Olyan túlsúllyal, hogy a kezei elállnak a testétől, hogy mindig úgy néz ki, mint aki terpeszben áll. Verejtékezik, és sorolhatnám. Elborzadok, ha ilyet látok! Nem tudhatom mi az oka, bár szerintem a többség hátterében pótcselekvés az evés, és tudom, hogy a szülő még tehetne ellene, még segíthetne visszafordítani, ha még nem késő! Vagy az orvosok. Igaz a bajt helyre hozni nagyon nehéz. Főleg, mondjuk egy kamasznál, akinek a legkisebb gondja az, hogy kövér-e vagy sem. Igaz sok példa van ennek ellentétjére is. Rengeteg kigyúrt fiatal, hatalmas muszklikkal, izmos, erős tarkóval. A két véglet. A harmadik csoportra talán mondhatnánk azt, szerencsés géneket örökölt.

   A fiatalok, mint mondani szokták, két végéről égetik a gyertyát. Lefordítva azt mondanám, hogy az ember nem ismeri az arany középutat. A mértékletességet.  És ez a második szabály. Mert vagy annyit edz, sportol, küzd, hogy előrébb jusson, hogy teljesen kiég. Tönkreteszi magát. A túlhajtott szív, tüdő, izmok, ízületek, megbosszulják magukat. Nem kell, hogy meghaljon, de egy rossz mozdulat, és egy életre lebénulhat. És akkor megint csak hiába volt a sportolás. Ami ugye, megint csak azt mondom, mint a játéknál, hogy nem egyenlő a mozgással. Vagy semmit sem tesz önmagáért.

   A mozgást élvezni kell! A mozgás jólesik testnek, léleknek, szellemnek! De maradjunk még egy kicsit azoknál, akik nem erősek. Akiket az sem tud felállítani, ha végzetes betegséget kap. Akik ettől csak még jobban elhagyják magukat. Agyilag tudják, hogy mit kell tenniük, még sem teszik. És nem azért mer gyengék, élhetetlenek, hanem mert a lelkükben nincsen harmónia. Ha volna, nem is lennének betegek. A harmadik fontos szabály.

Példának itt vagyok én. Ülök a gép előtt, a mozgás fontosságáról írok, miközben érzem égnek a vállaim, a szemem már golyózik, és tudom, reggel alig tudok majd kimászni az ágyból a derékfájástól. De itt vagyok, be akarom fejezni, mert most van ihletem. Az ujjaim beduzzadtak a klaviatúrán való egyujjas pötyögéstől, és közben tudom, ki kellene menni a friss levegőre. Ehelyett iszom a feketekávét és megy a ventillátor. És még csak zene sem szól mellettem. Vagyis tudom mit kéne tennem, csak nem teszem. És ez az a hiba, amikor az ember nem tudatos, nem tud hatni önmagára. /Egy újabb fontos momentum a mozgás és az egészség szempontjából/. Vagyis hatok, és tudatos vagyok, mert tudatosan akarom befejezni az írást. De mozgásról lévén szó, abban nem vagyok magamra jó hatással. Ráadásul a gondolataim is egyre kuszábbak, a fejem nehezül, mert már csak használt oxigén jut el hozzá. Ha eljut egyáltalán.  Én nem tanultam meg biciklizni, úszni. A két legkézenfekvőbb dolgot, a legjobban elérhető mozgási lehetőséget. Nekünk nem volt lehetőségünk rá. És mert gyerekkorom óta lábfájós vagyok, a gyaloglást, sétát, csak ritkán űzöm. Felnőtt fejjel próbálkoztam, de nem ment. A biciklin szédültem, a víztől iszonyom van. Bár tudom, ezt is, csak le kéne győznöm.  Eme hiányosságaim folytán, a gyerekeimet sem tudtam rászoktatni a rendszerességre e téren, hiába tanulták meg mindkettőt. Ugyan bíztatom, hogy menjenek, de egyedül nem mennek. Ezért kellene a tudatosság, ezért kellett volna, megtanítsam őket a rendszeresre, hogy hiányozzon nekik, ha kihagyják, hogy ne a társaság kedvért menjenek, hanem maguk miatt. És ismét ott tartunk, hogy gyerekkorban kell elültetni a mozgás szeretetét, a csiráját.

    Említettem, hogy a mozgást élvezni kell. Az egyetlen ilyen mozgás számomra a tánc. És itt nem a versenyszerűen űzött táncról beszélek, bár valahol, valamikor az is úgy indult, hogy szeretetből, élményből, élvezetből. És én most is erre a fajta táncra gondolok. A tánc ritmus, lüktetés, szárnyalás, lebegés. Ami ugyan mozgás is, de főképpen a lélek tánca. A lélek, ami zene – külső, belső - hatására megkönnyebbül, és szinte tudattalanul mozgásba lendíti a lábat. Ilyenkor az arcunkra mosoly ül, a vér a fülünkben lüktet, szívünk kalimpál. És boldogok vagyunk. És szépnek érezzük magunkat.  

   A tánciskolába való járás jó dolog. De itt is fontos, ne akarjuk a gyereken keresztül megvalósítani saját elvesztett vágyainkat, és ne akarjuk, hogy legalább ő híres legyen, ha már nekünk nem sikerült. Hagyjuk, hadd tanulja meg, és használja úgy, ahogy az neki jól esik. Igen ám, de mi van, ha sehogy sem használja? A táncnál is fontosnak tartanám, hogy együtt járják a táncot a szülők a gyerekkel. Esetleg a szülő tanulhat lépéseket a gyermektől, hogy az ne szégyellje magát, ha esetleg „béna”. Vagy lehet, más mozgásformát kell keresni neki.

 Mégis milyen tánc? Fogas kérdés. Mert ugye a korosztályoknak mindegyiknek meg van a saját stílusa. De vannak örök dallamok, csodás zenék, amiket minden korosztály el tud fogadni, és élvezi is azt.

    Megállapíthatjuk, hogy a rendszeresség, nem a sportszerű (mondhatnám sportszerűtlen) mozgás, harmonikusság, tudatosság, szeretet, nem kötelező mozgás a lényeg. Mert ha egy mozgásforma kötelező, akkor azt előbb, utóbb megunja az ember, kényszerből megy, vagy nem megy. Nem esik jól neki. Pedig mondjuk, érzi jótékony hatását. Először a fizikait. De ez a kényszeres mozgás a lelkének (egyelőre) nem tesz jót és abba hagyja, amit az egyébként is labilis lélek csak egy újabb kudarcként könyvel el. Itt kell hozzáfűznöm, természetesen vannak emberek, akiknél minden a helyén van, akiknek természetes, hogy mozog, hogy az elhatározása szerint él. Ez az írás nem is nekik szól. Maximum annyiból, hogy Ők tehetnek azért, hogy a másik oldalon lábadozókat segítsék, bíztassák, karon fogják. Mert sok ilyen ember van, akiknek erre szükségük van.

   A beteg emberek és idősek (70 év felett) számára még fontosabb a mozgás. Az ő számukra ott a gyógytorna, amit szakemberek segítségével végezhetnek. Vagy eljárnak a rendelőbe, adott időpontra, csoportos tornára, vagy, ha olyan, egyénire. Ha nem tudnak eljárni, a gyógytornász esetleg kimegy a beteghez, vagy a korházban is segít.  Ezek speciális mozgássorozatok, nem biztos, hogy az egész testet meg tudják mozgatni, de mindenképpen fontosak. Igen fontosak! Vannak vízben végezhető tornák is. Itt is széles a választék, mert van egészségeseknek, gyerekeknek, és orvosi felügyelet mellett végzendő medencés terápiák.    

   Láthatjuk, az ember sok mindent kitalál annak érdekében, hogy mozogjon. Mégis hiányzik valami. A megelőzésre nevelés. Vagy a hatékonyság, mert lassan a vízcsapból is ez folyik, hogy mozogjuk. De nem elég hatékonyan.

   Ha már voltunk annyira ostobák, hogy fiatalon fittyet hánytunk az egészségmegőrzésre, és most, a korosodó testünk kiabál, és végre értjük azt, miért mondta nagyanyánk mindig „- Ha akkor annyi eszem lett volna, mint most!”(bár gyanítom nem egészen erről volt szó benne), sőt mi magunk is egyre sűrűbben hangoztatjuk, és van némi pazarolható pénzünk is, elmehetünk egy masszőrhöz. Esetleg csontkovácshoz. Ők, kigyúrják, tekerik, csavarják a fájdalmat a testünkből, míg mi csak fekszünk, és hallgatjuk a lágy zenét. Itt is fontos a rendszeresség. Rendszeresség, állhatatosság nélkül fabatkát sem ér az egész. Csak kidobott pénz, idő, energia, és újabb csalódás.

   Sokféle mozgásról szóltam, de arról, hogy miként is hat az egészségünkre arról még egy szót sem írtam. A médiákban már sok mindent lehet hallani. Aki egy kicsit is fogékony erre a témára, vagyis az egészségére, az más sok mindent megtanulhatott. Példának okáért tudhatja azt is, hogy testünk hány százaléka víz, hogy sejtek alkotják minden porcikánkat. Hogy sejtjeink elhalnak, és újak születnek helyükbe. Igen ám, de ez a „mozgás” is csak akkor működik jól, ha mi magunk figyelmet fordítunk a kellő mennyiségű, örömet okozó mozgásra.    

   Ha „csupán”(nem lekicsinylésképp írom a csupán-t) csak a fizikai mozgásról beszélünk, pl., úszás, foci, futás, stb., akkor ugye az történik, főképpen, hogy izmaink és ízületeink mozognak. Az izmok nem tapadnak le, az ízületek nem száradnak ki, nem kopnak ki, vagy éppen a mészfelrakódás nem ér el bennünket. A légzésünk, szívverésünk erősödik. Ezzel a vérben az oxigénellátás sokkalta jobb lesz, mint mozgás nélkül. A friss oxigén a véráramlat segítségével eljut a sejtekhez, és a sok sejtből álló szerv olajozottabban működik tovább. Az véredények nem szűkülnek be, stb. stb. Ilyenkor csak a fizikai erőnlétre koncentrálunk.

   A tánc, ami nem pusztán fizikai mozgás, szerény véleményem szerint ennél többet is tud. A tánc testünk folyadékaira, vízháztartására, nyirokra és vérre is hatással van. A víz ringatódzik. A víz kimossa a szennyet. Ezzel méregtelenítve a testet. Gondoljunk arra, amikor a tengeren erős viharos szél korbácsolja a vizet. A víz egész sziklákat, jéghegyeket sodorhat magával. A csendes szellő fodrozta víz finoman söpri a hulladékot. A tánc is így működik. Ha lágy, andalító zenére táncolunk, szinte elolvadunk, a gyönyörűségtől, épp csak nem lebegünk. Testükben a víz ilyenkor lágyan ringatózva (gondoljunk a csecsemők ringatására), hullámozva, befolydogál, visszacsorog a sejtek közé, onnét finoman kitessékelve a lerakódott mérgeket. Csak képzeljük el, hogy egy lágy zenére táncolunk, hunyjuk be a szemünket, érezzük át a lebegő mozgást. Már csak ettől sokkal boldogabbnak érezzük magunkat, pedig még meg sem mozdultunk. Igaz, mindkét esetben tisztulás megy végbe, de a durva, erős tánc, mozgás esetén, hirtelen sokkal több méreganyag szabadul fel, és kellemetlen tünetekkel járhat. Fejfájás, hányinger, láz. Akár csak a durván végzett masszázs után. Ezért én a lágy, finom mozdulatokra voksolnék, ha volna ilyen szavazati lehetőség. Erről jut eszembe. Vannak olyan mozgás kultúrák Japánok, Kína, India, ahol inkább a belső energiák segítségével mozognak, tornásznak az emberek. Nagyon finom mozgást tanít a jóga. Én is próbáltam egy időben. Ha valami kilazítja az izmokat, a joga biztosan megteszi. Teljes harmóniába kerül a test, a lélek és a szellem. Sokszor lehetetlennek tűnő formákat is képesek vagyunk általa megcsinálni.

   Civilizált világunkban a mozgást kiválja, sokszor helyettesíti az autó, lift, busz, vonat, mozgólépcső. Sajnos, előszeretettel használjuk, de hát muszájból is, hiszen el kell jutni időben A-tól B-ig. Felgyorsult a világ, kapkodunk, rágjuk magunkat, időszűkében vagyunk mindig, éppen ezért sokkal fontosabb lenne időt fordítani egy kis tornára, kellemes sétára, vagy egy finom, könnyed táncra. Egyetlen mozgásfajtáról nem beszéltem még. És nem is tudom szabad-e ebben a fogalmazásban, de talán mégis. Ez a mozgás a világ legszebb tánca, ami a test minden porcikáját, lelkét megmozgatja, és agynak olyan erős katartikus élményt szerez, amit semmi más a világon. És ez, a legtisztább érzelmekkel kikövezett ölelkezés, szeretkezés. És megint ismételni kell magam a mértékletességre, óvatosságra, változatosságra. Ugyan a leggyönyörűbb, egyben a legnagyobb veszélyeket rejti magában, akár fizikai, akár lelki értelemben.

   Zárszóként mit is írhatnék. Jártunk az ősembernél, a gyermekkorban. Kamaszok is voltunk, és lelki sérültek, betegek és öregek. Sportolók, táncosok. Jógáztunk is egy kicsik, és masszőrnél is frissültünk. Sőt, még ölelkeztünk is. De legyen bár a mozgás bármilyen is, szem előtt kell tartani, de csak addig, míg szokásunkká nem válik, a következő szempontokat: Rendszeresség-, mértékletesség-, harmónia-, állhatatosság-, tudatosság-, szeretet-, önként vállalás. Lehet ismétlés, de talán nem lehet elégszer ismételni. És főképpen gyermekkorban részünkké tenni, legyen szükségletünk, kívánjuk meg. Aki egyszer s mindenkorra megtanulja élete részévé tenni a mozgást, legyen az bármilyen, az mérget vehet rá, hogy hosszú évekre megőrzi egészségét, esetleg visszafordíthat már kialakuló betegséget, vagy éppen lassíthatja annak romlását. Szép, boldog hosszú éveket tölthet szerettei között.

   Még annyit szeretnék mondani, én nem vagyok orvos, és egészségügyben dolgozó sem. Csak egy valaki, aki érdeklődik, tanul, gondolkodik. Tanultam masszírozni, így akadhat írásomban némi fején talált szög is. Szeretek örömet okozni, ez nekem is örömet okoz. És ez is segíti ez egészséget. Nem muszáj egyetérteni azzal, amit írtam, csak igyekeztem a gondolataimat egymásból, egymásra felépíteni. És most, hogy a végére értem, végre felállhatok az önmagam választotta székhez ragadásból, és kimehetek friss levegőt szívni. Legalább a tüdőm táguljon egy kicsit.

                                                                                             2012-05-25