Rossz ruha

     Az asszony napokig ette magát. Rágódott, töprengett, megoldásokat keresett egy nagyon rossz tulajdonságának megszűntetésére, mert nem akart élni vele, de nem tudta levetkőzni. Bele volt égetve a zsigereibe.  Sajnos maximalista volt minden téren, és bizony, ha valami hanyagságot vélt felfedezni azt szóvá is tette. Igaz, már megtanulta, hogy nem gorombán, hanem kedvesen, de ettől a környezete még nem lett toleránsabb. Persze akadtak olyanok, akik szívesen vették, ahogy irányítja, gyengéden tanítja, hogyan kell jól, az elvárásoknak megfelelően csinálni a dolgokat.  Igen ám, de ezt a munkahelyén a főnökei is rossz szemmel nézték, mert hát, hogy veszi az ki magát, hogy egy beosztott terelje a csoporttagokat? Pedig az asszony tényleg nem azért tette, amit tett, hogy a főnökségüket veszélyeztesse, hanem pusztán azért, hogy az egyes emberek hibái miatt ne az egész csoportot büntessék meg, köztük a csoportvezetőket is. Mert ugye, az mindenki előtt világos, hogy ők sem maradnak ki a nagyfőnök ejnye-bejnyéjéből.  Bárhogy is volt, azt kellett lássa, hogy amíg ő maga mindenkivel jó fej, ott van, ha segíteni kell, nem megy el a feladat mellett, addig más ezt nem vagy csak nagyon ritkán teszi, és adja vissza. Na, nem azért segít ő, hogy neki is segítsenek, de ha mégis rászorulna, akkor bizony jól esne!

     Nos, itt jön rögtön egy érdekesség. Ha szól, kéri a segítséget akkor az a baj, persze ilyenkor azért …

Itt megakadt a morfondírozásban. Lehet, hogy nem megfelelően kéri? És egyáltalán, miért kellene másnak észrevennie, hogy még dolog van? Pusztán azért mert ő maga észreveszi? Most, hogy is van ez? Azért várja e, mert a csoportszellem így kívánja? Mert hát ugye, a saját feladatát jól, vagy rosszul, mindenki ellátja. Akkor mégis miért!?  Csak is a rosszul végzett munka következményei miatt lehet. Mert az már a saját jó teljesítményét is megkérdőjelezi. Azt meg nagyon nehezen viseli, mert mint maximalista, a legjobbra törekszik. Ezek szerint önző lenne?

Eszébe jutott az, amikor vele szemben volt goromba, és kiabált egy munkatársa. Érdekes, akkor neki nem mondták, hogy osztja az észt, és miért baj az, amiért veszekszik? Erre már nem igazán tudom magyarázatot találni, hacsak azt nem, hogy hősünk nem tud oly lazán társalogni, főleg nem mindig panaszkodni, szidni az államot, a politikát, az egészségügyet.  Neki, ha baja volt viselte, mert attól, hogy sír, panaszkodik, hangoztatja a bajait, nem fog megváltozni a helyzete. Sőt, még a hangulatát is rontja vele. Arra meg semmi szüksége.  Inkább élvezettel dolgozik, és a lehető legjobbat hozza ki magából.

     Hm! Lehet ez a baj!? De akkor mégis mire jó ez az egész maximalitás, ha rosszul érzi magát miatta? Bizony, sokszor pirul saját szemében is!  És ez borzasztó rossz érzés! De mit tegyen, ha bosszantja a trehányság? Az, hogy a másiknak plusz munkát okozunk vele? Ha nem tudja szó nélkül nézni, hogy odahaza például napi szinten kell, kerülgesse a nem a helyükre tett dolgait a családtagoknak, pusztán azért, hogy ebédet tudjon főzni nekik? Már próbálta türelemmel, elmagyarázta, mint a dedósoknak szokás, szó nélkül eltette, napokig nem szót, hagyta, hátha eszébe jut az illetőnek, már volt goromba és hisztis is. Egyik sem vezetett végleges eredményre. Ilyenkor, mint a kuktában a gőz feszíti az ideg, hogy odaordítsa, hogy, Helló emberek!!!!  De nem teszi, visszafogja magát, és egyre csak feszültebb lesz tőle. Vajon mit nem csinál jól? Mert az biztos, hogy nem jól működik, különben a dolgai is működnének.

     Jó ideje töri a fejét, veti papírra a gondolatait, hátha akkor kisül belőle valami okosság. De csak arra jött rá, hogy selejtes, nem jó amit tesz, sikertelen, tehetetlen. Szemeit már vörösre sírta, de nem jutott semmire. Tiszta szerencse, hogy éppen egyedül van, mert különben nem tudná megmagyarázni mi a baja. És megint csak nem mondaná ki, nem üvöltené az arcába a kérdezőnek a problémát, mert nem is értené, mit mond neki. Elfáradt. A Nap is nyugovóra tért, ő is aludni készült, ám olyan zaklatott volt, gondolta vesz be nyugtatót, hogy biztosan tudjon aludni. Jó egy órai hánykolódás után ismét a nyugtató után nyúlt. Biztosra akart ment, és bevett legalább öt szemet. Nem olyan erős gyógyszer, talán nem lesz baj belőle. Kiment a vécére is, és mielőtt ágyba bújt volna, még bedobott néhány szem nyugtatót. Végre megint lefeküdt, teste elnehezülten nyúlt végig az ágyon. Szinte érezte, ahogy elgyötört lelke kiszáll a testéből, és könnyedén szárnyal. Szabadon, mentesen minden problémától. És ez olyan, de olyan jó érzés volt. Szállt fel a hófehér, fodros felhők fölé, mígnem egy hatalmas kapuhoz ért, mely tárva állt, és Őt várta. Bársonypuha szőnyegen lépdelve jutott Isten színe elé.

     - Ó Istenem! Kérlek, segíts rajtam! Rossz ruhát adtál rám! Nem érzem magam jól benne!

     - Mi a baj vele?

     - Túl nehéz nekem, és olyan tulajdonságai vannak, amiket én nem bírok kordában tartani!

     - Mert, mit csinál?

     - Maximalista, és másokat is erre akar késztetni, hogy tökéletesek legyenek!  Kérlek, tégy valamit! Vakítsd meg, vedd el a hallását, a hangját, varrd be a száját, mert én már nem bírom cérnával! – zokogott a lélek és Isten lábai elé vetette magát. Nem bírja elviselni a lazaságot, a hibákat. Bár az ellenkezője is igaz rá. Ez a kettősség engem megvisel, kimerít!

     - Igen, láttam, tudom, mi megy végbe benned. De nem csonkíthatom meg. Ő egy tökéletes teremtésem! Az érzékszervei nélkül kiszolgáltatottá válna. Azok az idő előrehaladtával úgy is romlani fognak. Igaz, ami igaz, nem túl divatos jellem. Manapság az őszinteség, mások tisztelete, a becsület nem kifizetődő erények. Ha pedig nem teszi szóvá, ami bántja, uralkodni fognak felette, kihasználják. Ezt nem akarhatod!

     - Akkor mit tegyek, hogyan viseljem a tettei következményét? Amikor az arcába mondják, hogy osztja az észt! Hogy olyankor ne szégyelljem magam? Én bizony vissza nem megyek, és nem veszem ismét magamra, ha ez így marad!

     - Ne háborogj! Szükség van az ilyen emberekre. Ki taníthatná meg a többieknek a becsületet? És most menj! Hajnalodik, nekem még sok dolgom van. És ne félj, kitalálok valamit, hogy neked könnyebb legyen addig, míg el nem jön az ő ideje.

     A hajnal minden harmatcseppjével köszöntötte a felkelő Napot. Az asszony meg sem mozdult az ágyban. Hiába csörgött a vekker, csak feküdt, mint aki élettelen. Mellet a paplan redői közt egy gyógyszeres üvegcse bújt meg.  Már elmúlt dél is, mire a szomszéd aggódva csöngetett be hozzá. De mivel feleletet nem kapott hívta a mentőket, mert ilyen még sosem fordult elő, és tudta, szomszédasszonya most egyedül van odahaza. Ha baj van nincsen segítsége.

     - Öngyilkosságot kísérelt meg.  Még szerencse, hogy ez a szer gyenge – mondta a mentő orvos. – Azonnal vigyük korházba.

     - De hová viszik? Mit mondjak az urának, ha hazajön?

     Két hét pihenő után, megfelelő gyógyszerekkel, tanácsokkal ellátva engedték haza. Frissnek, kipihentnek érezte magát.  Otthon a család némi aggódással vegyített örömmel fogadta.  Az orvos elmondta nekik, valami erős lelki megrázkódtatás hatására, kicsit labilis lett az értelme.  Próbálják elfogadni, és nem felvenni tőle, ha időnként morog, hisztizik. Engedjék el a fülük mellett. Nem akar ő senkit sem bántani. A munkahelyén is örömmel fogadták. Hamar visszarázódott a munkába, hiszen nagyon szerette csinálni. Ha néha elkapta a pulykaméreg, dühös volt, vagy szóvá tett valamit, a többiek csak legyintettek: - Hagyjátok, bolond szegény!

2013-07-21