A hoppon maradt nyuszi család

Történt egyszer, hogy a kerekerdő északi sarkában, az egyik dombocska oldalába, egy kidőlt fa takarásában, egy takaros kis odúban a nyuszi család készült a télre. Nyuszi papa, nyuszi mama és a három apróság a legnagyobb nyugalomban töltötték az utolsó napokat a tél beállta előtt, hiszen éléskamráikat rég telehordták megannyi finomsággal. Az egyikben sok finom sárgarépa, a másikban friss káposztafejek sorakoztak szépen egymás mellé téve.

A varjú szokta hírül hozni, mikor érkezik meg a hideg, és hozza magával a hótakarót. És a varjú már két napja megérkezett.  De bizony megjött a tél is hamarosan. Először csak zúzmarát lehet az ágakra, majd jégcsapokat szobrászkodott a lecseppenő párából, végül betakart mindent finom porhóval.

Egyik reggelen nyuszi papa kiment a répás kamrába, hogy ennivalót vigyen az ébredező csemetéknek, akik igen jó étvággyal voltak megáldva, ám mikor kinyitotta a karma ajtaját, és belépett rajta a hűvös helyiségbe, bizony csak meresztgette a szemeit, pislogott és ámuldozott, mert egy fia nem sok, annyi répát nem látott sehol. A kamra üresen tátongott. De még hogy! A falon volt egy lyuk is. Valaki kirabolta őket!

- Anyjuk! Gyere gyorsan! – kiáltott nyuszi papa.

Az asszony hanyatt homlok rohant.

- Csendesebben kiabálj! Megbolondultál? Felvered a gyerekeket!

- Hagyd már! Nem látod? Üres a kamra!

Nyuszi asszonyság körbenézett, és majd elájult a meglepetéstől. Duci mancsait összecsapta!

- Most mi lesz velünk? Ki volt ez a galád? Mit adunk a gyerekeknek? Gyengék még, nem bírják ki tavaszig!

- Jól van már, ne kárálj, mint egy tyúk! – mordult nyuszi papa, magát is nyugtatgatva. – Még ott a káposzta, majd azt esszük. – mondta még és ment is a káposztatároló felé. De bizony az is üresen kongott!

- Hogy a ménkű csapna belé! – toppantott a papa dühében! – Ki volt ez az átkozott, csak kerüljön a kezem közé!

Nem volt mit tenni, felkeltették a három apróságot, jól felöltöztették téli bundába őket, és felkerekedtek, hogy megkeressék az ellopott eleséget.

Mentek, mentek, mendegéltek, mígnem az egyik odvas fánál nagy zümmögésre figyeltek fel.

- Hahó! – kiáltott nyuszi papa. – Nem vittétek el véletlenül a répánkat? Nem tudunk a gyerekeinknek enni adni!

- Zümm! Zümm! Mi ugyan nem! – röppent ki az odúból egy méhecske. – Látod, milyen kicsik vagyunk? El sem bírnánk. De, hogy éhen ne maradjanak a csöppségek, tudunk nektek adni egy kis mézet. Szerencsére a nyáron gyűjtöttünk eleget.

A nyuszi szülők hálás szívvel megköszönték az ajándékot, és a legerősebb nyuszi csemetére, Izmocskára bízták. Így bandukoltak tovább.

Mendegéltek tovább, keresgélve az eltűnt élelmüket, a tolvajok nyomát, de semmit sem találtak. Híretlen az egyik fa ágán egy vidám mókuska ugrabugrált. Gyorsan meg is szólították:

- Jó napot Mókuska! Kérlek, nem menj el!

A mókus abbahagyta az ugrándozást, lenézett a földre.

- Mit szeretnél nyuszika?

- Nem láttad véletlenül a répácskáinkat? Valaki elvitte a kamránkból, és most éhesek vagyunk! – siránkozott nyuszi mama.

- Nem! Nem láttam, de sok mogyorót rejtettem el még az ősszel, szívesen adok nektek néhány szemet!

A nyuszi család igen hálás volt az újabb adományért, és a legdundibb nyuszi csemete, Husika hátára tették. Így mentek tovább.

Elérkeztek az erdő legvastagabb törzsű fájához, melynek védelmében egy hatalmas gomba pihent. Kalapját alaposan a szemébe húzta, így akarta a telet átvészelni.

- Jó napot! Kedves Gomba Úr! Nem látta véletlenül ki vitte el a káposztánkat, meg a sok szép répánkat az éléskamráinkból? Egy morzsányit sem hagytak, és nem tudunk a gyerekeinknek enni adni! – sopánkodott nyuszi mama.

- Sajnos nem látta. A kalapom eltakarta a szemem. Ám, itt lent a fa alatti járatokban él egy hangyaboly, láttam milyen szorgosan gyűjtötték az élelmet, talán ők tudnak nektek segíteni. Én hiába is adnék nektek ennivalót, nincsen számotokra alkalmas élelmem! – sóhajtott Gomba Úr.

- Azért köszönjük szépen a jó tanácsot! – feleltek kórusban a nyuszik, és ismét útra keltek. Pár lépésnyire megtalálták a földalatti járat bejáratát, és ott nyuszi papa erős tappancsaival topogni kezdett, amit a föld a járatba visszhangzott, hatalmas döngetés formájában, amire a hangyakirálynő riadtan ébredt téli álmából, és kissé morcosan kiáltott ki:

- Ki dörömböl ilyen hangosan? Ki nem hagyja nyugodni népemet? Katonák! Nézzétek meg mi történik!

A hangyakatonák a bejárathoz siettek. Látják ám, hogy egy nyuszi család várakozik odakint.

- Miért zavartok minket? – kérdezte egy idősebb katona a családot.

- Mi, a kis domb oldaltó, a kidőlt fa mögötti odúból jöttünk, mert valakik ellopták az élelmünket, és őket keressük. Nem láttátok véletlenül? Sárgarépa és fejes káposzta volt náluk.

A katona megvitte a hírt úrnőjének, aki azt üzente a nyusziknak:

- Sajnos nem láttuk a gaz tolvajokat, de hogy éhen ne haljatok, tudunk adni nektek finom morzsát.

Ki is adta az utasítást a dolgozóknak, hogy vigyenek annyi morzsát, amennyit nyuszi mama a kötényében el tud vinni.

Bizony hálálkodtak a nyuszik, mert már nem féltek attól, hogy éhesen kell a telet átvészelniük. Elköszöntek és hazaindultak. Ki is melegedtek a cipekedésben. Alaposan el is fáradtak. Nyuszi papa a kamra falán a lyukat betapasztotta, majd a kapott élelmet szépen a polcokra helyezték. Igaz, nem volt túl bőséges a készlet, nem jut belőle uzsonna és tízórai, de ha okosan kimérik mindig, éppen kitart a tavasz jöttéig. Örültek minden alkalommal, amikor étkeztek a finom és változatos, tápanyagban dús ételnek. Már el is felejtették a tolvajokat. De bizony nem felejtette et a varjú, aki egész útjukon a nyomukban volt, és látta, hallotta az egész történetet. Egy alkalommal mikor hullott diót gyűjtögetett ebédre, közel került az emberek otthonához. Leszállt a kerítésre. Gondolta beszélget egy kicsit az ott élő állatokkal. Hiába, no! Szeretett pletykálkodni. El is mondta nyuszikáék esetét, hogy szegények ott maradtam három gyerekkel élelem nélkül, és hogy az erdő állatai segítették ki őket nagy bajukban. Erre az öreg kecskeapó bánatos mekegéssel szólalt meg:

- Meek! Én úgy röstellem, de én vettem el a káposztájukat, mert vénségemre nem tudom magamtól kihúzni a földből őket. Gondoltam még megmarad nekik a répa, nem lesz olyan nagy a baj. Megígérte, hogy a tavasz beálltával elmegy nyusziékhoz, bevallja tettét, és bocsánatot kér.

- Iá! Iá! – bőgött a szamár is. – Szégyellem bevallani, de a répákat én csórtam el! Annyit dolgoztam egész nyáron, már nem volt időm arra, hogy magam gyűjtsek ennivalót télire. Azt gondoltam, ott lesz még a káposzta nekik, nem teszek nagy kárt. De ha jön a tavasz, elmegyek hozzájuk, és bocsánatot kérek!

Az állatok között nagy volt e felháborodás, de valahol megértették a két tolvajt. Csak azt nem értették, miért nem kértek segítséget, biztosan találtak volna más lehetőséget.

Szerencsésen eltelt a tél. Semelyik állat nem éhezet, nem fázott. A kis nyuszik is szépen cseperedtek. Az első rigófüttyre kiszaladtak a szabadba, hogy végre egy nagyot hancúrozhassanak. A nagy hancúrozásban épp csak fel nem lökték az érkező szamarat és az öreg kecskét.

- Ni csak! Hát ti miért lógatjátok a fejeteket?

- Meek! Iá! Szüleitekhez jöttünk – válaszolt a két állat.

- Mama, papa! Vendégek érkeztek! – szaladtam odújukba a csemeték.

Nyuszi szülők végig hallgatták a vallomásokat, elfogadták a bocsánatkérést, de azért elmondták mennyire megijedtek, hogy a kis nyuszik odavesznek a zord hidegben. Végül megbeszélték, hogy amikor a következő télre gyűjtögetnek, majd egy külön kamrába tesznek annyi élelmet hogy a két rászorulónak is jusson belőle. Hogy ne kelljen nekik ekkora galibát okozniuk. Cserébe, foglalkoznak a gyerekekkel, segítik őket abban, hogy alaposan megismerjék a másik állatokat, a veszélyeket, hogy hová szabad, hová nem szabad menniük.

A mesének vége! Aki nem hiszi, járjon utána!

2014-03-04