A kicsi, rózsaszín egér

Egér Ella eleven, vidám kislány is lehetett volna, ha rózsaszínű bőre ebben meg nem akadályozza. Már születésekor is igen feltűnő jelenség volt. Minden élő egér, aki csak megfordult a kórházban, mind megállt a csecsemőosztálynál, és szájtátva csodálkoztak és mutogattak, fejüket csóválva meredtek a rózsaszín jövevényre. Ahogy cseperedett, egyre sűrűbben okozott neki problémát bőrének színe. Hiába volt formásabb, okosabb, ügyesebb testvéreinél, mindig háttérbe szorult. Ha valami rosszaságot csináltak testvéreivel, mindig őt szidták meg, hiszen őt azonnal felismerték, nem tudta tagadni sem, hogy részt vett a csínytevésben. Sokszor akkor is őt vették elő a szülők, óvónénik és mindenki más is, ha ott sem volt. Pusztán azért mert azt gondolták, ha másképp néz ki, mint a többi, akkor egész biztosan rosszabb is. Ezért állandóan figyelni kell, ellenőrizni és fegyelmezni.

 A kicsi, rózsaszín Ella nagyon szerette volna, ha egyszer, legalább egyszer észreveszik mennyire iparkodik jó lenni, megfelelni, ám minden igyekezete feleslegesnek tűnt. Boldogtalan, visszahúzódó egérré vált. Szívesen elbújt volna egy sötét zugban, de még erre sem volt lehetősége. Egyetlen pillanatra sem tudott magában maradni, kicsit elmerengeni, álmodozni. Élete mindenki számára nyitott volt, mert őt mindig, mindenütt látni lehetett.

Mikor végre eljött az este, anyukája odaült kiságya szélére, megsimogatta, megpuszilta arcát, ugyan úgy, mint testvérkéinek. Ella ezt a pillanatot várta egész nap. Ez a pillanat elfeledtette vele az egész napi keserűséget, mert ilyenkor érezte, hogy a mamája szereti őt, még akkor is, ha rózsaszín.

– Meglátod kicsikém, minden rendbe jön! Csak ne add fel! Ne add fel az álmaid!

Rózsaszín Ellácska minden este úgy aludt el, hogy majd álmában egy Tündér csodát tesz, és reggelre Ő is normális, igazi egérlány lesz. Ám a csoda váratott magára. Már, már úgy tűnt, soha nem is fog megtörténni, mikor, egyik éjszaka, álmában meglátogatta egy lila tündér.

– Ki vagy Te? – kérdezte riadtan Ellácska.

– Én Zsálya vagyok. Muskotályos Zsálya! – mutatkozott be a tündér.

 – Olyan szép vagy! – ámuldozott a rózsaszín egérke. – Téged biztosan nem is piszkálnak!

– Te is szép vagy!  És ha akarod, eljövök máskor is látogatóba, és el is viszlek mihozzánk, vendégségbe, de ahhoz egy kicsit neked is tündérré kell válnod.

– Tényleg elmehetek hozzád? És igazi tündér lehetek?

 –Igen!

 – De örülök!

– Szeretnéd?

- Igen, szeretném! Nagyon szeretném! – felelt Ella boldogan, majd mély álomba merült. Álmában ott járt a tündérek között, ahol csupa mosoly és nevetés volt az élet, és ahol mindenki szívesen fogadta, kedvesen szóltak hozzá. Még sosem érezte ilyen jól magát! Következő éjjelen a kis tündér ismét meglátogatta az egérkét, és az azt követő éjszakán is, és ismét, és újra, és újra, és mindig duruzsolt a fülébe, míg nem egyik esti puszi alkalmával az egérke így szólt anyukájához:

– Mamika! Meglátod, egyszer tündér leszek! Gyönyörű szép, lila tündér!

Édesanyja csodálkozva nézett a kicsi, rózsaszín egérkére.

– Tündér? És lila? És miért pont lila?

– Mert a lila szín a királyok színe! Meglátod mami, egyszer királynő leszek, és akkor majd mindenki tisztelni fog engem!

– Jól van kicsi egérkém. Most aludj szépen! – nyugtatgatta a mamája, miközben ő maga egyáltalán nem volt nyugodt. Attól félt, valami baja lehet a gyereknek. Reggel el i megy majd az orvoshoz tanácsot kérni.

Ellácska izgatott volt, mégis sikerült gyorsan elaludnia. Száját mosolyra húzta, arca kipirult. Lili, az aprócska tündér is hamar megjött.

– Már nagyon vártalak! –fogadta Ellácska. – Tudod, elhatároztam magam. Szeretnék ma éjjel veled menni a te otthonodba!

– Rendben van – mondta a tündér, és szárnyáról egy csepp muskotályolajat cseppentett Rózsaszín Ellácska szájára, amitől az egérke egyre áttetszőbbé vált. Végül olyan légies lett, mint egy tollpihe, talán még annál is könnyebb, mert úgy libbent ki a házból, hogy még a függöny sem rezdült meg. Nyomában nem maradt más, mint finom muskotály illat. Reggel ez az illat fogadta édesanyját, és egy tojásdad alakú, molyhos levélke a kiságyban, rajta egy üzenet, amit Lili írt a kisegér kérésére, mert ő még nem ismerte a betűvetés tudományát:

- Nem adom fel!

Az idő egyre csak telt. Reggel reggelt, est estet követett. A nappalok unalmas szürkék voltak. A testvérek unatkoztak, nem találták helyüket. Egyre másra sóhajtoztak, és már nagyon szégyellték magukat azért, ahogy rózsaszín testvérkéjükkel viselkedtek minden nap. Már csak arra vágytak, hogy viszontláthassák, és megölelhessék. Ez alatt Ellácskának igen jól ment a dolga. A tündérek közt mindig nagy vidámság volt. Mindenki a kedvét leste. Ellátták mindennel, amit csak kívánt. Neki jutott a sült csirke legfinomabb része, Ő kapott mindig először enni, Ő fürödhetett reggel elsőnek a friss harmatcseppekben. Lila szárnyacskáin barátságosan csillant a Nap fénye, és annyit nevetett, mint eddigi életében soha.

Harmadik napja élt a tündérek között. Minden csodálatos volt. Úgy érezte magát, mint egy igazi királykisasszony, ám ennek a napnak a reggelére eső áztatta a tájat. Nem volt harmatcsepp sem. A Nap sem ragyogott. Erről Ellácskának eszébe jutott elhagyott családja, az otthona, és igen erős honvágy lett úrrá rajta. Nem volt étvágya, nem nevetett a többi tündérrel, csak csendben meghúzódott egy virág szirmai között. Könnyen tudott elrejtőzni, mert a virág színe egészen olyan volt, mint az övé. De Lili elől így sem sikerült elbújnia. A lila tündér nem csak a szemével látta őt, hanem a lelkével is, hiszen igazán megszerette az egérlányt.

- Mondd, csak mi a bajod? - kérdezte a szipogó egérkétől.

 – Csak, csak nagyon hiányoznak a testvérkéim! Az anyukám, még a nagyi, és az egész eddigi életem!

– De hiszen, csak bántottak téged!

– Igaz, de mégiscsak a családom. És hamarosan iskolába fogok menni, és majd biztosan lesz a sok kis diák között hozzám hasonló is, és akkor nem leszek annyira egyedül. Szeretnék végre hazamenni!

 – Megértem! – mondta Lili. – Gyere, mutatok valamit.

Lili és Ellácska, mint két kicsit pillangó repültek Tündér Ország határáig. A határban rengeteg egyforma virág ringatózott a lágy szellőben.

– Nézd csak ezeket a virágokat – mutatott körbe Lili. - Róluk nevezték el tündérországot. Ők a Muskotályzsályák, és olyan a színük, mint a mi szárnyacskáinké.

– Ezek pont olyanok, mint amelyiknek a levelei között elrejtőztem.

 - Pontosan, és ha hazatérsz, a te otthonod udvarában is lesz egy ilyen virág, ami majd emlékeztet erre a pár napra, és a mi világunkra. Ha bármi bánat nyomja majd a szíved, csak cseppents egy csepp olajat az ajkadra. És most csukd be a szemeidet.

Az egérlakban, reggel nagy ricsajra ébredtek a kis egerek. Édesanyjuk ujjongott, örömében kiabált és hangosan sírt. Nem akart hinni a szemének, hogy viszont látja az ő rózsaszín drágaságát! – Úgy hiányoztál! Hol voltál ilyen sokáig? És mit csináltál? Nézd csak, már ősz van, hullnak a levelek fáról. Hamarosan iskolás leszel! Ne tellett bele sok idő, az összes testvére az ágya körül tolongott, és ujjongtak, és bizonygatták, mennyire hiányzott nekik. Sorra megpuszilgatták, és azt mondták neki:

 - Hiszen mi szeretünk téged!

Nagy volt az öröm a családban. Nevettek, sírtak egyszerre. Egy könnycsepp rácseppent Ellácska rózsaszín bőrére. Ettől a kis egérlány szép lassan szürkülni kezdett. Mire eljött az iskolakezdés ideje, már Ellácska is olyan volt, mint a többi kis egér. Boldogan vette hátára az iskolatáskát. Nagy odaadással figyelte a tanító nénit, itta minden szavát. Sok barátra talált, de soha nem felejtette el azokat az időket, amikor még kilógott a sorból.

Azóta felnőtt, de az udvaron még mindig ott virít a Muskotályzsálya.