BELSŐ UTAZÁSAIM NYOMÁN

Jó reggelt!

Végtelenként húzódik előttem a virágzó rét, melynek nyugalmát, a szélén sorakozó fűzfák földig hajló ágai, szinte összeolvadva vigyázzák.

Szemem gyönyörködik a reggeli szitáló ködben, melyet a Nap gyenge fénye szivárványossá fest. Lágy szél borzongatja testem, kócolja hajam, s meglebegteti a fűzfák ezüstösszürke leveleit.

Elmélázva nézem az éppen ébredező békés természetet. Felsóhajtok! Sóhajom a széllel tovaszáll, s együtt susogják: - Jó reggelt!

A madarak is fészkelődnek, halkan csivitelnek, majd az első erős napsugárral kirepülnek fészkeikből, melyeket a sűrű lombkorona védelmezve átölel.

Óvatosan beljebb lépek a rét közepe felé, s érzem mezítelen talpam alatt a még nyirkos fű hűvösét. Az égbolton a Nap egyre magasabban jár. Sugarai már-már melegen érik el a Földet, a rétet, és a rét közepén engem. A friss illatok a felszálló párával belengik a levegőt. Mélyet szippantok belőle: mezei virágok, nyirkos fű és a bókoló fűz illata keveredik össze.

A Nap felé fordítom arcom, behunyom szemeimet, és teljes valómmal élvezem sugarai simogatását. Nem gondolok semmire. Csend és nyugalom vesz körül. Egyre mélyebben lélegzem. Érzem szétáramolni a friss erőt a lelkemben, testemben.

Nem tudom meddig álltam így, egyszer csak egy jó nagyot nyújtóztam! Frissen mozdultam. Mosolyogtam.

Indulhat az új nap!

                                                                                                                                                             2006-08-02

Rekkenő nyári délután

Kábultan ébredtem. Fejem kótyagos volt, lelkem dermedt. Hosszú percekig is, eltartott mire tudatosodott bennem mi történt. A rekkenő nyári délután már - már elviselhetetlen hősége elől szobámba menekültem, és, hogy megnyugtassam zaklatott, ideges, ingerült lelkem, fejhallgatóval a fejemen, ágyamba dőltem. A magnóban egy relaxációs kazetta ment. Lassan a lágy zene segítségével elaludtam.

                Álmodtam! Álmomban egy gyönyörűséges mezőn jártam, melyet, mint egy fészket a fa lombja, úgy öleltek oltalmazóan körbe a fák, biztonságot nyújtva a mező növényeinek, állatainak, és az arra tévedő vándoroknak, akik megpihenni térnek ide, erre a tenyérnyi nyugalom szigetre.

Ott álltam és gyönyörködtem. A körívben sorakozó virágzó akácfák illatától bódultan néztem körbe. Az üde zöld fűben fehér kamillavirágok mosolyogtak reám. Az égbolt zavartalan kékjét csak a Nap izzó korongja törte meg. Majd vadkacsa csapat szállt tova vidáman.

Tekintetem tovább vittem a messzi látóhatár felé, ahol egy hegy emelkedett ki szinte durván a nyugodt környékből. Valami kényszert éreztem, hogy elinduljak felé, hogy megnézzem, hogyan kerülhetett ide, ebbe a mesés környezetbe.

A hegy lábánál egy pillanatra megálltam. Felnéztem a csúcsára mely hideg hósapkájával csalogatott. Eszembe ötlött milyen borzasztó meleg van odakint, és most már egy percet sem haboztam tovább. Elindultam, hogy meghódítsam életem első hegyét.

A hegy oldala kellemes lankás, nem túl meredek ösvényt tárt elém. - Ezt még én is játszva megteszem! - gondoltam magamban.

Amint egyre feljebb jutottam, a zöld füvet felváltották a bozótok, fák, erdők. Majd hatalmas fenyőfák között vezetett tovább az utam. Imitt - amott hófoltok is megjelentek. De nem fáztam, csak mentem előre.

A hótakaró egyre összefüggőbbé vált, és már ropogott is a lépteim alatt.

Az idő megszűnt körülöttem. Észre sem vettem, mikor értem fel a hegytetejére. De fent voltam, és a látvány lenyűgözött. Körös-körül fenyőfák. Alattam a mező integetett, az égen a Nap kísérte utamat. Előttem pedig egy ősi építmény állt. A Stoneheng –i kőépítmény titokzatos maradványai tárultak elém. Az oszlopok között, körös - körül, mindenütt fény áramlott kifelé.

Valahogy álmomban egy hang utasított engem. Azt mondta valakivel, vagy valamivel találkozni fogok odabent. Képzeletemben megjelent az 5 elemet ábrázoló csillag. Ismertem olvasmányaimból az ábrát, és próbáltam felidézni az öt elem nevét: Föld, Víz, Tűz… de a másik kettő nem jutott eszembe. A hang a fejemben siettetett. Kíváncsivá tett. Vajon mit látok odabent? Azt gondoltam majd ezt a csillagot látom talán. De tévedtem.

A fejemben a zene és a hang együtt volt már, és a zene ütemére körbe-körbe forogtam. Bejártam azt az ívet, amit az épület formája adott. Megálltam. Lassan, elég nehézkesen elém tárult valami, amit látnom kellett. Az először kivehetetlen jelenség megállapodott, és egy kötélen himbálódzó akasztott alakot láttam meg.

Megrémültem! El akartam futni, de eszembe jutott mit mondott a hang. Így maradtam. A himbálódzó testet nézve, elindultam ismét körbe, és alaposan szemügyre vettem.

Csak jártam körbe-körbe, és néztem, figyeltem hogy néz ki. Nem ismertem meg, de

Egy leheletnyi parfüm

Kábultan ébredtem. Kikóvályogtam a konyhába. A villanykapcsolót tapogatva kerestem meg. – Milyen jó, hogy energiatakarékos izzó van benne-, gondoltam, így volt ideje a szememnek, hogy hozzászokjon a fényhez.

Hétvége van, nem kell munkába igyekezni, mégsem tudtam tovább aludni a meg szokott időnél. Izgatott voltam. Ma randevúm lesz. Igaz még csak reggel van, az est nagyon messze még, de az ágy kidobott.

Feltettem egy kávét. Amíg lefő, addig birtokba veszem a fürdőszobát. Gyors mosdás, fogmosás, fésülködés. A tükörbe néztem. Néztem magam. – Hm! Milyen karikásak a szemeim! – sóhajtottam. Nem tetszett, amit láttam. Hogy a hangulatomon javítsak, egy leheletnyi parfümöt fújtam a nyakamra, hálóingemre.

Ez a kedvenc parfümöm. Virágillat. Ahogy belélegeztem az illatát, szinte megszédültem. Szemeimet behunytam. A képzelet szárnyán egy mezőre érkeztem. A mező szélénél megálltam, körbenéztem. Köröskörül lilaorgona bokrok sorakoztak, köztük elő, előbukkantak a fehér akác fürtős virágai. Az ezüstösen csillogó fűben gyöngyvirágok fodros kelyhei bólogattak a langyos szélben. A kék égbolton gyors röptű cinkék repültek tova. Tekintetem követte útjukat.

A távolban egy ösvényt vettem észre az orgonabokrok között. Vajon hová vezethet?  Kíváncsian indultam el rajta. Az ösvény egyenletesen emelkedett. Egy hegy tetejére vezetett. Fent a hegyen, az ösvény végénél egy magas, vékony építményt láttam meg. Amint közelebb értem, észrevettem, hogy az ajtaja nyitva áll, és különleges fény, árad rajta keresztül kifelé a szabadba. Szinte hívogatott aranyló csillogásával, hogy lépjek beljebb. Kicsit tétováztam. Óvatosan körbenéztem. Az ösvény két szélénél végig orgonabokrok álltak. Ők is vártak.      

Vettem egy mély lélegzetet, és beléptem az ajtón. Odabent ugyanolyan aranyló ragyogás fogadott, mint amit az ajtónyílásban láttam. Felnéztem a torony csúcsába. Olyan magas volt, hogy nem is láttam a végét. Tágra nyílt szemekkel néztem körbe. Az aranyló csillogásból egyszer csak előttem termett egy fehér ruhás férfialak. Hosszú fehér haja és szakálla volt. Kezeit felém, nyújtotta. Én hozzá léptem. Valamiért nem éreztem félelmet. Bátran fogtam meg kezeit. Így álltunk. Nem történt semmi, egyszerűen csak egyre boldogabb lettem. Majd kezeink szétváltak, és én kiléptem az épület ajtaján. Úgy éreztem a boldogságom tündöklő fényt öltve, leng körbe.

Mire az ösvényen visszajutottam a mezőre, ez a fény eltűnt. Pusztán a boldogságérzet marad a szívemben. Egy kis szellő játékosan suhant el mellettem, a virágok illatát felém repítve. – A parfümöm illata! – villant át agyamon. Kinyitottam a szemeimet. Még mindig a tükör előtt álltam, s a tükörképem barátságosan mosolygott rám. Boldog voltam! És a kávé is kifőtt időközben.
 

                                                                                                                   2007-01-22
 

NOVELLÁK

A talált kutyakölyök

Ketten, egy fiatal pár sétált kéz a kézben az üres utcán. A nyári, rekkenő hőséget kellemes szellő enyhítette. Napsütötte bőrük borsódzott tőle.

A szél egyre erősebbé, egyre viharosabbá vált. Az égbolton a felhőket egymás felé sodorta, amelyek egyre csak tornyosodtak. Némelyik felhőn még átsütött a Nap, ezzel sárgára festve azt, amely így kiviláglott a többi, körülötte sötétlő szürke, lila, fekete felhőtömegből.

A pár megállt, és csak csodálta a természet eme gyönyörű színpompáját.

A városka házainak falai sokkal fehérebbnek tűntek, és a háztetők vérpirosan izzottak a koszos szürke levegőben.

Nagy vihar volt készülőben. A párocska abbahagyva sétájukat, elindult hazafelé. Az erős szélzúgásban, az égiháború csattogásában, a kövér esőcseppek koppanásában egy másfajta hangra figyeltek fel. Valahonnét nyüszítést hallottak. Aggódva néztek körbe. Izgatottan keresték a hang gazdáját. Egy eldugott, elhagyatott zugban, egy pöttyös rongyra figyeltek fel, amelyik szinte észrevehetetlenül mocorgott. A pár, a kíváncsiságtól hajtva óvatosan közeledett a reszkető rongy felé. Megálltak, majd a férfi lassan felemelte a rongyot.

Az eső egyre sűrűbben esett. A rongy alól egy arasznyi gombóc nézett rájuk riadt, tágra nyílt fekete gombszemekkel. Egy árva kutyakölyök volt az. Fülét, farkát behúzva remegett. Izgő-mozgó, mindig szimatoló rózsaszín nózival figyelt.

Egy darabig nézték egymást, de az eső és a villámlások sürgették a párt. A férfi leguggolt a csöppnyi jószághoz, és mint egy rémült gyermekhez, beszélni kezdett a kutyushoz. A kutyus érezte a barátságos közeledést és ugyan még bátortalanul, de kicsiny farkincáját csóválni kezdte, fülecskéit pedig hegyezte a lágy beszédre.

A férfi lassan, nehogy megijessze az állatot, megsimogatta kicsiny buksi fejecskéjét. A kutyus pedig hagyta. A férfi felemelte a kis testet, magához ölelte. A kutyus megérezve a meleget, felélénkült. Már nem reszketett.

A párocska gyorsan, szinte szaladva haladt hazafelé. Így is bőrig áztak, mire megérkeztek. A lány izgatottan dugta a kulcsot a zárba, ami hangosan kattant, majd egy gyors mozdulattal már bent is voltak a lakásban, ahol kellemes, száraz, langyos levegő fogadta őket.

A fürdőszobában megtörölgették a kutyuskát, maguk is átöltöztek a vizes ruhából. Ezután a konyhába mentek, és a kutyuskának, akinek közben nevet is adtak – Golyó -, a lány keresett egy tálkát, majd melegített neki tejecskét. Golyó az utolsó cseppig kinyalta a tálból a tejet. Pocakja kikerekedett. Csetlő-botló járással gazdasszonya után eredt. Mikor a nő leült végre, a kutyus a lába mellé kucorgott, ott kényelmesen elhelyezkedett. Igyekezett hozzáérni a nő lábához, hogy érezze annak melegét.

Hamarosan, békés egyenletes szuszogás jelezte, hogy álomba szenderült.        

                                                                           2007-05-01

Ne bántsd a hattyúkat!

Csüggedten állt a móló szélénél. Halott tekintettel, mereven bámulta a móló lábaihoz halkan verődő hullámokat. Az idő lassan haladt, az óramutató szinte meg sem mozdult. A végtelen vízben hófehér hattyúk úsztak lassan, ráérősen. A környező fákon még a levelek sem rezdültek. Mozdulatlan és néma volt minden.

Gondolatai zavarosak voltak, akár a víz, melyet szinte már nem is látott. Egyetlen gondolat kavargott még a fejében: - ugorjak, vagy ne ugorjak?

Egy lépést tett előre. Már teljesen a móló szélénél állt. Egy enyhe széllökés is elég lett volna ahhoz, hogy a vízbe sodorja vézna, törékeny testét. De még tétovázott: - Még egyszer, utoljára! – gondolta, és ezzel megfordult, hogy visszanézzen arra a jól ismert tájra, ahol felnőtt, és kedvese is él. - Már biztosan keresi őt! Hagyott neki búcsúlevelet. Nem bír tovább így élni! Betegen? 

Ismét a víz felé fordult. Szíve nehéz volt:- Hiszen ő szereti az életet! De így?

Még egy röpke pillanat, aztán örökre vége. Ugrik!

Amint ez a gondolat végig futott elméjében, a békésen úszkáló hattyúk hirtelen, mint akik megijedtek valamitől, felszálltak, és a magasban tovarepültek. 

A lány megrémült! Elméje egy csapásra kitisztult. Szinte pánikba esett, mikor ráébredt mit is akart tenni. Eszébe jutott a levél. Gyorsan megfordult, hogy minél előbb hazaérjen. Ekkor vette észre, hogy egy kissé távolabb, egy kócos, göndörfürtös gyermek, kavicsokat dobál a vízbe.

- Miért riogatod a hattyúkat? – kiabált oda a gyermeknek, aki angyali mosolyt küldött felé, majd felállt, és észrevétlenül eltűnt a leszálló esti félhomályban.

                                                                                                2007-03-28